Virágok Jézusnak
Az Úrnapi körmenetre kiválasztották Lúciát, hogy fehér ruhában virágszirmokat hintsen az Oltáriszentség előtt. Amikor ezt Jácinta megtudta, megkérte unokatestvérét, járjon közbe érdekében, hogy ő is a virágot hintő lányok közé kerülhessen.
Kívánságát nem volt nehéz teljesíteni. Az ünnep előtti próbán a tanító néni magyarázta el, hogyan kell Jézus előtt hinteni a virágokat.
– És meglátjuk Jézust? – kérdezte izgatottan Jácinta.
– Természetesen, a plébános úr fogja vinni. – válaszolt a tanítónő.
Jácinta ugrándozott örömében és gyakran kérdezősködött, hogy soká lesz-e még Úrnapja.
Amint elérkezett a várva-várt nap, és a kislányok ünnepélyesen kiöltözve lépdeltek a baldachin előtt kezükben virágszirmokkal teli kosárkával, Lúcia hintve jelezte Jácintának, hogy tegye ugyanazt. Ő azonban szemeit
egyfolytában az Oltáriszentségre szegezte, és úgy látszott, mint aki keres, de semmi mást nem lát. A körmenet végén kosárkája még tele volt virágokkal.
– Miért nem szórtál virágot Jézus elé? – vonták kérdőre többen is.
– Mert nem láttam Őt! – válaszolta Jácinta kérdőn értetlenkedve. Meg is kérdezte Lúciától:
– És te láttad Jézust?
– Igen! Láttam a Szentostyát! – válaszolta unokanővére, ám látván a kicsi értetlenségét, még hozzáfűzte: – Az Oltáriszentségben van elrejtőzve, hogy magunkhoz vehessük a szentáldozáskor! Jácinta tekintete megenyhült, és nyomban rákérdezett:
– És beszélhetsz Vele, amikor áldozol?
– Igen!
– És miért nem látod őt?
– Azért, mert el van rejtőzve.
– Ó, de szeretnék már én is szentáldozni! – mondta vágyakozón a kislány.
És Jácinta ettől kezdve, többnyire az „Elrejtőzött Jézusnak” nevezte az Üdvözítőt.
