Mint említettem, Erzsébet 1984-ben betegeskedni kezdett és fokozatosan „leépített” maga körül mindenkit. Úgy nézett ki a dolog, mint akinek valami végső fáradtság és sértődöttség folytán elege volt mindenkiből! Ennek természetes magyarázata egyfelől a szüntelen gyomortáji fájdalmak, másfelől (mint később kiderült), jelentős mértékben az új lelkivezetőnek (I. J.) tudható be, aki talán kíméletből is, de igyekezett mindenkit kizárni Erzsébet asszony addigi környezetéből.
Sajnálatosan erre a sorsra jutott a titkára is, ezen életrajz írója!
Amikor megkérdeztem efelől, miszerint már nem vagyok 'titkár'? Ő ekként válaszolt: „Én, Fiacskám nem azt mondtam, hogy a Szűzanya visszavonta a megbízását − te csak dolgozz tovább −, hanem azt, hogy mellettem nincs már semmi feladatod, tehát fölösleges hozzám járnod!”
Lelkivezetőjéről annyi elmondható, hogy 2-3 naponta meglátogatta Erzsébet asszonyt hidegkúti otthonában, segítő asszonyokat is vitt az ápolására, megáldoztatta, sőt szentmisét mutatott be a betegágynál! Arra azonban az atya mindig ügyelt, hogy senki ne keveredhessen a beteggel beszélgetésbe − ebből következően −, szinte kizárólagosan csak a lelkivezetőjével értekezhetett. Okkal tételezhető fel tehát, hogy ez a helyzet nagymértékben befolyásolta Erzsébet asszonyt a döntéseiben!
1984 végén súlyosbodott az állapota, novemberben kórházba szállították. A Szent János és a Tétényi úti Kórházban is kezelték.
1985. március 24-én a kórházból, körzetorvosi felügyelet mellett ápolásra magához fogadta az idős Hámori házaspár Törökbálintra.
Erzsébet bár sokat szenvedett, fájdalomcsillapítót nem kért, és boldognak mondta magát, amiért nem kórházi körülmények közt tölthette napjait.
1985. április 11-én rózsafüzérrel kezében, szentségekkel többször megerősítve, arcán enyhe mosollyal költözött az égi hazába. Bizonyára a lelkivezetője iránti hála vagy rábeszélés késztette Erzsébetet, hogy kívánságára −, melyet magnóra mondott −, Érd-Ófaluba kérje temettetését.
(folyt.)