A „miért kell imádkoznunk” kérdésre két válasz is adott: Mert hálával tartozunk, és mert a magunk hibájából nagy bajban vagyunk! Ez utóbbira a Szeretetláng Lelki Napló jézusi szavait idézem: „A világegyház nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok! Már csak a Szentháromság segíthet a Küzdő Egyházon, a Szűzanya, az összes angyalok és szentek, és az általatok kiszabadított lelkek együttes közbenjárása!” (IV/27)
Nos ez aligha szorul magyarázatra, hiszen szüntelenül imádkoznunk kell a Küzdő Egyházért! Mindenesetre akár egyénileg, akár közösségben tesszük, soha ne megszokásból! Jó ha állandósulnak bennünk az imádság előbb felsorolt kívánalmai, vagyis a szeretetben való indíttatás istenfélelemmel, bűnbánattal és az áldozathozatal készségével. Próbáljunk tehát csak az imára és Isten szeretetére összpontosítani, mert szellemünket könnyen megtámadják a fejünkben lévő emlékképek és új gondolatok.
Az imádkozás szintjeit, Henri Boulad atya gondolatai érzékeltetik:
I. szint, mely a felszínes, rutinszerű, kötött szövegű imádságok mondása.
II. szint, mely az elmélkedés által már az ember mélyebb rétegét, az egyéniséget érinti lemondásokkal az „én ez vagyok, meg az vagyok” életszerepekről!
III. szint a kontempláció! Vagyis a szemlélődés és elmélyülés szintje, mely már nem cselekedet, hanem állapot, és maga az állapot az ima! És ez már kapu a misztikára!
(folyt.)