Miért kiabálunk egymással, ha dühösek vagyunk?
Egy gyakran hangosan vitatkozó házaspár, akik maguk is csodálkoztak hirtelen indulataikon – mert szerették egymást –, felkerestek egy szent remetét, hogy tanácsot kérjenek tőle.
A szent ember meghallgatva őket, mosolyogva fordult hozzájuk és megkérdezte:
‒ Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A házaspár elgondolkodott, majd az egyikük így szólt:
‒ Amikor elveszítjük önuralmunkat a másik dolgai miatt, akkor óhatatlanul kiabálunk.
‒ De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz ‒ mondta a remete.
A házaspár nem talált választ, s a szent a következő magyarázatot adta:
‒ Amikor az emberek feldühödnek egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt hangoskodniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság. Amikor két ember megszereti egymást, lágyan beszélnek, mert a szívük közel áll egymáshoz, hiszen nincs köztük távolság. Tán nem így van veletek az egymás felé áradó szeretet perceiben? Mert amikor annyira egy helyen van a szívetek, már halkan sem kell beszélnetek, hogy értsétek egymást! Tehát, közel kell lennetek egymáshoz a megértésben, szeretetben, a türelemben és az imádságban!
Mélyen a házaspárra nézve, így folytatta:
‒ Amikor vitatkoztok, nagy veszélynek teszitek ki magatokat! Nem a hangerővel van a baj, hanem az indulat diktálta szavakkal! Ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon és főleg, ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert eljöhet az a nap, amikor olyan nagy lehet a távolság, hogy már nem találjátok meg a visszavezető utat. Imádkozzatok, szüntelenül imádkozzatok együtt és egymásért – mondta nekik befejezésként és kezükbe nyomot egyetlen rózsafüzért. Ezzel távoztak kéz a kézben.