A Hajnal Szép Sugara

     Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében bebizonyítja, miért fontos, hogy a Szentostyát mindenképpen nyelvre fogadjuk.
A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez..
„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."
     Ha valaki szerint ez túlzás és mindegy, hogy bánunk a LEGMÉLTÓSÁGOSABB Oltáriszentséggel, annak idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)
     A kézbeáldozással kapcsolatban, sokan hivatkoznak az őskeresztényekre, amely perzse egyáltalán nem a mai módon történt! Sőt, Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."
     Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. LETÉRDELTEK, és bal tenyerüket jobb kezük alá helyezve fogadták a Szent "Darabot", majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről a szájukkal vették fel a "darabot" a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Szigorú egyházi tiltás volt a "darabot" megfogni és úgy helyezni a saját szájukba. Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.
Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember akarva-akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.
     Szent Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”
     XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”
     A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!
     Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nagyon is lényeges kérdés! Nem mindegy ugyanis, ha Krisztus Teste a földre hullik és lábbal tiporjuk, és azzal pedig, hogy tapogatjuk és közönséges csemegeként bekapjuk, ugyan bizony növekszik-e bennünk a tisztelet a Fölséges Isten iránt? Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában: „Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."
Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt! (Forrás: http://romaikatolikus.blogspot.hu/2016/06/mi-baj-kezbe-aldozassal-schneider.html)