A Szentatya csak térdelve és nyelvre áldoztat
Nagyon fontos, hogy a titok és a hódolat iránti érzéket újra felébresszük. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Aziránt, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.)
A kézbeáldoztatás során, mikor a pap a Legszentebb Oltáriszentséget az áldozó tenyerébe helyezi, a szentáldozáshoz járuló személy voltaképpen magát áldoztatja meg, hiszen Krisztus Testét a paphoz hasonlóan maga emeli a saját szájához. A Szentséget ekképpen fogadó és mozgató kezek nagyon gyakran eleve nem is tiszták.
Ugyanezen mozdulatot követően a pap a kánoni ujjairól nagy gonddal köteles purifikálni a Szentség morzsáit. (Talán még sokak emlékeznek, hogy szokásban volt és van, hogy az áldozópap a hüvelyk és mutatóujját mindaddig összezárva tartotta, amíg a purifikációt végre nem hajtotta!).
Tudnunk kell, hogy minden esetben az áldozó tenyerére és a Szentséget szájához emelő ujjaira tapadnak az Eucharisztia darabkái, amivel senki sem törődik, s így az áldozó kezének közvetítésével a szent fragmentumok szanaszét hullanak a földre, beletörlődnek a ruházatba, rákerülnek a templomi padra. A kézbe áldozó az Oltáriszentségnek a kezére tapadt aprócska morzsáit tovahordja, tudta nélkül kezet fog vele, széthinti a gépkocsijában, az autóbusz kapaszkodóján, s jobb nem is folytatni.
A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásának örömét és kegyelmét is: élete legszentebb pillanatát, a szentáldozást a legtöbb esetben úgy éli át, hogy az Oltáriszentséget jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelőző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmiseáldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik.
A kézbeáldozás gyakorlatát téves értelmezés nyomán terjesztették el!
A kézbeáldoztatás modern kori gyakorlata a II. Vatikáni Zsinat után jelent meg a világ számos pontján, eleinte a rendelkezés helytelen értelmezéseként, amelyet a Szentszék aztán utólagosan engedélyezett és szabályozott. Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. 
A Szentszék Istentiszteletek Kongregációjának korábbi titkára, Albert Malcolm Ranjith érsek a következő figyelemre méltó megállapítást tette a kézbeáldozással kapcsolatban: „A kézbe-áldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.”
Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja az ókeresztény gyakorlatot követi – (jóllehet) a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről Athanasius Schneider ORC közép-ázsiai püspöknek az egyházi tradíciót messzemenően igazoló Dominus est – az Úr az! c. kiváló könyve, amely megjelent a Szent István Társulatnál.) De nézzük meg, hogy az őskeresztény gyakorlat minden áron való helyes alkalmazása szerint, hogyan kellene ma a kézbe-áldozónak magához vennie az Úr Szent Testét? Előzetes kézmosás és a leborulás tiszteletadása után, jobb tenyerébe kellene fogadnia a Szentséget, s mély meghajlás közepette, ajkával kellene fölvennie a Szentostyát, végül nagy gonddal végignyalni a tenyér felületét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra.
A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül.
A kézbeáldoztatásról összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy annak modern kori gyakorlatát az egyes részegyházakban sietve és kellő körültekintés nélkül vezették be a II. Vatikáni Zsinat után, mely jellemzően azután kapott törvényes kereteket, hogy előzőleg széles körben elterjedt és szokássá vált. Széleskörű megjelenésének és elterjedésének a hátterében a liberalizmus és a modernizmus napjainkban tomboló tevékeny szándéka húzódik meg.
A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet.
A Szentséges Szűz Máriával, a Szent Angyalokkal és az összes Szentekkel együtt engeszteljünk buzgón a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az Úr ellen elkövetett ártatlan vétkekért is, és imádkozzunk a térdelve, a nyelvre áldoztatás visszatéréséért mielőbb! (Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában megjelent írása nyomán.) 
