Az azték népről
Mexikó területén a Kr. előtti századokba visszanyúló magas fokú kultúra maradványai találhatók. Ezt a kultúrát a toltékok, mayák és a nahua népek fejlesztették. Ez utóbbiak legjelentékenyebb törzse az aztékok voltak, akik Amerika felfedezése előtt néhány száz évvel, északról vándoroltak be Mexikó területére. 
A nauhatl nyelvet beszélték és a hieroglifákhoz hasonló képírásuk töredékesen fennmaradt. Országuk tartományokra volt osztva és társadalmi rétegződésük kasztrendszer jellegű volt, mely az öltözetükön is megmutatkozott. Az egyszerű nép az agave rostokból szőtt un. tilmát (nahuatl nyelven tilmatlit) viselte, mely váll felett megkötve, elől-hátul "kötény" volt. (lásd a grafikai ábrán!)
Az azték nép honfoglalásának történetéhez hozzátartozik, hogy hosszú évszázadok óta a pokol fejedelmének totális rabságában éltek és vándorló népcsoportként keresték a letelepedést. Gonosz istenségüket – aki valóságosan irányította őket –, vándorlásuk során, úgy hordozták maguk előtt (40 évig), mint a zsidók a Frigyládát. A Démon azt a tanácsot adta nekik, hogy majd ott telepedjenek le, ahol egy kaktuszon sast látnak. 
(Ez Mexikó zászlaján ma is ábrázolva van!) 
Emberöltőnyi pusztai hányódtatás után egy helyen, a Texcoco-tó lápvidékének egyik szigetén, (1325 körül) valóban sast láttak egy hatalmas kaktuszon. (Ornitológusok szerint a sas soha nem tanyázik kaktuszon és egy ilyen szituáció csak akkor állhat fenn, ha a madár már nem tudott sehova leszállni.) A hely (a mai Mexikó város területe), valóban végeláthatatlan mocsárból állt, és csak helyenként volt egy-egy kiemelkedés.
Nagy kiterjedésű területet vettek birtokba és az ott lakó bennszülötteket irgalmatlanul leigázva, jól szervezett birodalmat alapítottak. Hihetetlen emberfeletti munkával lecsapolták a mocsarakat és Velencéhez hasonló csatornahálózatot kiépítve, gyönyörű várost építettek Tenochtitlánt. A szigetekre épült város peremkerületeit zöld övezetek, ligetek szegélyezték. A lélegzetelállítóan szép, jól szervezett város, ahol kövekből rakott vízvezetéken csordogált az éltető víz a házakba, arannyal fedett gyönyörű palotáival, piramis formájú templomaival, kiépített piacaival és ligeteivel, talán a világ első mérnökileg megtervezett nagyvárosa volt. Sokan irigylik Hernan Cortezt, mert még fénykorában láthatta ezt a háromszázezres lakosú metropolist (jóllehet, leromboltatta!). De nem csak építészetük ejtette ámulatba a hódítókat, hanem az aztékok matematikai, orvosi és csillagászati ismeretei is. Tudományaikat sajnos egészen szűk területen művelték és alkalmazták. Például, nem ismerték a tudományos kísérletek és kutatások fogalmát, miként a matematikának is csak egy kicsi szeletét művelték, jóllehet magas fokon. Nem ismertek például olyan számítási képleteket sem, amelyeket a görögök már előttük kétezer éve alkalmaztak. A spanyol hódítás idején a hatalmas Montezuma volt az aztékok császára, aki 1503-ban lépett a trónra. Búskomor, lelke mélyéig babonás, megszállott ember volt. Rendkívül kegyetlen kormányzási gyakorlata, különösen a meghódított törzsek fölött, számtalan lázadást szított, melyeket példátlan brutalitással toroltatott meg. 1509-ben a császár nővére Papantzin hercegnő szokatlan álmot látott, ami valószínűleg döntő hatást gyakorolt az egyébként is fatalista Montezumára. Ez pedig rendhagyó módon történt. A hercegnő egy alkalommal eszméletét vesztve, mély öntudatlanságba esett, és miután azt hitték róla, hogy meghalt, eltemették. Ő azonban mikor felébredt sírjában - a legnagyobb rémületükre kiáltozott, hogy engedjék ki. Miután ez megtörtént és összeszedte magát, elmesélte a "holtában" átélt álmát. Egy fénylő lényt látott, aki őt az óceán partjára vezetve, tömérdek hajót mutatott, a vitorláikon fekete kereszttel. A hercegnő a fénylő alaktól megtudta, hogy a hajókon olyanok jönnek, aki ezt a birodalmat meghódítják és az aztékokat megismertetik az Egy Igaz Istennel. A rettegésre oly hajlamos Montezuma, hatalmának bukását olvasta ki ebből az álomból. Az aztékok sorsa már akkor megpecsételődött, mielőtt a hódítók partra szálltak volna. (Vö Francis Johnston: A Guadalupei Szűzanya jelenései, Christianis kiadó Bp., 1993.) (Alább: Tenochtitlan, mérnöki remekművű városa)
Amikor Cortez 1519-ben 400 spanyollal partra szállt Veracruz mellett, a környező leigázott indián törzseket (akik okkal gyűlölték az aztékokat) maga mellé állította, majd bevonult a fővárosba. A babonás Montezuma hitt a jövendölésnek, miszerint fehérbőrű "megváltó" fog érkezni majd a tenger felől. Mivel tudta, hogy ez uralkodásának végét jelentheti, feltűnően kegyesen fogadta Cortezt és kísérőit, akik a legszebb palotájába lettek elszállásolva. Mindkét fél részéről az álságos mosoly bizalmatlanságba csapott át. A nyilvánvaló veszélyhelyzet valami biztosítékot igényelt. A maroknyi spanyol küldöttség ugyanis (adott esetben) a szűk utcácskákban nem vehetett volna fel védhető harci alakzatot, és a többezres azték sereg leszámolhatott volna velük, mind egy szálig. Cortezék egy eredeti – de becstelen – húzással (kvázi) túszul ejtették a vendéglátójukat Montezumát, nehogy az parancsot adhasson ki. A több hónapos "házőrizet" közben elismertették vele a spanyol korona fennhatóságát.
Sajnos sok-istenhitük, melyben Quetzalcoatl, a tollaskígyó volt a leghatalmasabb, kiszolgáltatott rabságban tartotta az aztékok lelkületét, akik démonaik tiszteletére ezrével áldozták fel az embereket, kimondhatatlan kegyetlenségekkel. A még dobogó szív kitépése még csak hagyján, mert egyeseket elevenen megnyúztak és a bőrébe belebújtattak egy harcost, akinek nyolc napig magán kellett azt viselnie. Volt olyan alkalom, hogy egyetlen nap alatt húszezer foglyot vagy rabszolgát mészároltak le! Olykor az áldozatok egyes szerveit szertartásosan megették, ez azonban nem tartozott a "rendes táplálkozásukhoz"! Határozottan hittek a túlvilágban. A mindennapi életük elválaszthatatlan volt a halál állandó jelenlététől. Ez annyira beleivódott a néplélekbe, hogy máig is szelídített, de igen morbid szokások vannak divatban Mexikóban (pl. apró, koponya formájú cukorkák árusítása stb.).
