A magánkinyilatkoztatások súlya és tekintélye
Keresztes Szent Jánost idézve: „Azzal, hogy Isten saját Fiát adta nekünk, aki az ő egyedüli Igéje (mert másik kinyilatkoztatás nincsen), mindent elmondott nekünk egyszerre ebben az egyetlen Igében, és nem mondhat nekünk ennél többet ... , mert amit azelőtt részletekben mondott el a prófétáknak, most mind egyszerre kimondta azzal, hogy azt a MINDENT adta nekünk, Aki az Ő Fia. Ha valaki Istentől kérdezősködne, vagy valami látomásra vagy kinyilatkoztatásra vágyódna, nemcsak oktalan viselkedésével hibázna, hanem megsértené Őt, mert a tekintetét nem kizárólag Krisztusra függesztené, hanem valami más újdonság vágyát ápolná életében” (KEK 65; A Kármel-hegy útja, II. 22).
Mivel Isten minden néphez intézett egyetlen Kinyilatkoztatása beteljesedik Krisztussal és az Újszövetség könyveiben róla tett tanúsággal, az Egyház amely tanúsítja és értelmezi, kötve van ezen egyetlen eseményhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház most már csak a múltba tekinthet és steril ismétlésre van kárhoztatva. A Katolikus Egyház Katekizmusa e tekintetben azt mondja: „A kinyilatkoztatás azonban, bár befejeződött, még nincs teljességgel kibontva. A keresztény hit feladata fokozatosan feltárni teljes jelentőségét a századokon át” (KEK 66). Az Úr búcsúbeszéde, amikor tanítványaitól búcsúzva így szól: „Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni ... Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek” (Jn 16,12-14). (A magánkinylatkoztatásban részesülő személy, a hirdetés /közzététel/ szempontjából, nem értékelheti és ítélheti meg annak az üzenetnek helyességét, melyben maga részesült! /Szerk./)
A magánkinyilatkoztatások szerepe nem az, hogy „javítsák” vagy „kiegészítsék” Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását. Inkább abban segítenek, hogy ezt mélyebben éljük egy adott történelmi korszakban» (KEK 67). Ez két dolgot tesz világossá:
1. A magánkinyilatkoztatások tekintélye lényegesen különbözik a végérvényes nyilvános Kinyilatkoztatás tekintélyétől. Az utóbbi (az Evangélium) hitet követel; benne ténylegesen maga Isten szól hozzánk emberi szavakon és az Egyház élő közösségének közvetítése által. Az Istenben és az ő szavában való hit különbözik minden más emberi hittől, bizalomtól vagy vélekedéstől. Az a bizonyosság, hogy Isten az, aki szól, biztosítékot jelent számomra, hogy magával az igazsággal érintkezem. Ez olyan bizonyosságot nyújt, amely túlesik minden igazoláson, amit emberi megismerés nyújthat. Ez az a bizonyosság, amelyre életemet építem, és amelyre rábízom magam, amikor meghalok.
2. A magánkinyilatkoztatás segítség ehhez a hithez, és hihetőségét pontosan azzal mutatja meg, amennyiben visszavezet a végérvényes nyilvános Kinyilatkoztatáshoz. E tekintetben mondja Prospero Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa, klasszikus értekezésében, amely később normatívvá vált a boldoggá- és szenttéavatások terén: „A katolikus hit beleegyezése nem jár ki a jóváhagyott (magán)kinyilatkoztatásoknak (sem); ez még csak nem is lehetséges. Ezek a kinyilatkoztatások inkább az emberi hit beleegyezését igénylik, amely igazolhatóként és a jámborság számára hihetőként állítja őket elénk”. Mindazáltal az ilyen üzenet hiteles segítség lehet az evangélium megértésében és a hozzá való jobb igazodásban egy adott időpillanatban; azért nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Az apostol azt mondja: „A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg!” (1Tessz 5,19-21). Az Egyház minden korban részesült a prófétaság karizmájában. Ennél a pontnál szem előtt kell tartanunk, hogy a prófétálás biblikus értelemben nem a jövő előremondását jelenti, hanem Isten jelenre vonatkozó akaratának kifejtését, s ennyiben lehet a jövőbe vezető helyes út megmutatása. Aki előre megmondja, mi fog történni, az az ész kíváncsiságát elégíti ki, amely le akarja vonni a fátylat a jövőről. Az igaz próféta, az akarat és értelem vakságához szól és Isten akaratát nyilvánítja ki, mint a jelenre vonatkozó útmutatást. Ebben az esetben a jövő előremondása (sejtetése) másodlagos jelentőségű. Ebben az értelemben kapcsolat van a prófétálás karizmája és „az idők jeleinek” kategóriája között, amelyet a II. Vatikáni Zsinat újra reflektorfénybe helyezett: „Az ég és föld jeleiből nemde tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni?” (Lk 12,56). Jézusnak ebben a szavában „az idők jeleit” úgy kell értenünk, mint az általa járt utat, sőt úgy kell értenünk, hogy Jézus maga az. Az idők jeleinek megértése a hit fényében azt jelenti, hogy minden korban fölismerjük Krisztus jelenlétét. Az Egyház által jóváhagyott magánkinyilatkoztatásokban a lényeg: segítsenek megértenünk az idők jeleit, és segítsenek hitben helyesen válaszolnunk azokra. (Joseph Ratzinger bíboros, prefektus írása nyomán!) vö. http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/