Az ajándék baba
A karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni még néhány ajándékot. Amikor megláttam a sok embert, zúgolódtam magamban: "Egy örökkévalóságig kell itt várni, holott még annyi más helyre kéne mennem! Az agyamra megy már a karácsonyosdi, mennyire szeretném átaludni az egészet!"
Végül, sikeresen átfúrtam magam a játékosztályra és nyomban elkezdtem átkozni az árakat.
Amíg nézelődtem, észrevettem egy kisfiút, aki ötévesforma lehetett s egy babát szorított a mellkasához. Egyre csak a baba haját simogatta és nagyon szomorúnak tűnt. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem megvenni ezt a babát?"
Az idős hölgy keserűen felelte:
"Tudod te is: hogy nem elég a pénzed a baba megvételére és én sem tudom kipótolni, kicsikém!"
Aztán megkérte a kisfiút, hogy várjon ott öt percet, amíg ő elmegy szétnézni. És elsietett.
A fiúcska még mindig magához szorítva tartotta a bolti babát és én indítást éreztem, hogy odamenjek hozzá. Megkérdeztem, hogy kinek szeretné adni ezt a babát annyira?
"A kishúgomnak karácsonyra! – válaszolta a legényke –, mert a 'tesvérem' annyira odavolt ezért a babáért!"
Erre csak azt tudtam mondani, hogy talán az angyalka tényleg elviszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.
"Nem! Senki más nem viheti el neki csak az anyukánk, mert a húgocskám Istennél van! Oda kell adnom anyunak, hogy ő átadhassa a 'tesvérkémnek' amikor odamegy". – S a szemei szomorúan csillogtak. Én kissé értetlenkedtem: "édesanyádnak kell elvinnie"? "Igen – monda a kisfiú kissé lehajtott fejjel – Apa az mondja, hogy Anya is hamarosan el fog menni Istenhez, ezért gondoltam, hogy akkor legjobb, ha anyu viszi el neki!"
Ezután a zsebében kotorászva elővett egy nagyon kedves kis fotót önmagáról, amelyen éppen nevetett és még ezt mondta: "Azt is akarom, hogy az anya ezt is elvigye neki, így nem fog engem soha elfelejteni."
Miközben én óvatosan a táskámhoz nyúltam, a fiúcska még hozzá tette:
"Annyira szeretem anyukámat és szomorú vagyok, hogy elmegy, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen".
Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel és csendesen ezt súgta: "eez eegy kicsit vigasztaal".
Megkérdeztem a fiút: "Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzedet, hátha mégis elég lenne?"
Oké! – mondta felderülve, és én óvatosan – anélkül hogy látta volna – hozzá tettem némi pénzt a fiúéhoz, majd elkezdtük a számolást. És láss csodát, elég pénz volt a babára, sőt még egy kicsivel több is maradt. Ám a kisfiú nem lepődött meg, s ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy meghallgattál!" – és rám nézve így magyarázott:
"Tegnap, alvás előtt megkértem Istent, hogy legyen elég a pénzem a húgom babájára és látod, meghallgatott! Még azt is szerettem volna kérni, hogy a pénzemen vehessek még egy szál fehér rózsára is anyukámnak, de ezt már nem mertem említeni Istennek, de látod, Ő még erre adott is!"
Ekkor visszaérkezett a nagymama és én magukra hagytam őket.
Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem.
Sehogy se tudtam kiverni a fejemből a kisfiút és eszembe jutott egy két nappal ezelőtti újságcikk, mely említett egy részeg ember okozta ütközéses balesetet, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt az áldozat. A kislány azonnal meghalt, az édesanyja pedig kritikus állapotban került.
Ez lenne a kisfiú családja?
Aztán két nap múlva értesültem az újságból, hogy a fiatalasszony elhunyt. Vettem egy csokor fehér rózsát és elmentem a temetésére, ahol a ravatalon fekvő édesanya kezébe egy fehér rózsa, és egy kis gyűrött fénykép, a mellkasára egy hajas baba volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy éreztem, hogy az életem végleg megváltozott. Mert az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett édesanyjáért és a húgáért, mind a mai napig példa számomra.
