December 8-án a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság szentévét. Az alábbiakban részleteket adunk a szentév megnyitása alkalmából bemutatott szentmisén mondott homíliájából.
A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe Isten szere-tetének nagyságát fejezi ki. Ő nemcsak olyan Isten, aki megbocsátja a bűnt, hanem Máriában odáig megy, hogy mege-lőzi az eredendő bűnt, amelyet minden ember születésétől fogva magában hordoz. Isten szeretete megelőz, elővételez és megment. Az édenkertben elkezdődött bűn történelme beleolvad Isten megmentő szeretetének tervébe. Azóta mindig kísért minket az engedetlenség, ami abban fejező-dik ki, hogy életünket Isten akaratától függetlenül akarjuk megtervezni. Ugyanakkor a bűn történelme is csak a megbocsátó szeretet fényében érthető. Ha minden a bűnhöz kötve maradna, akkor mi lennénk a legkét-ségbeesettebb teremtmények, ám az az ígéret, hogy Krisztus szeretete győzni fog, mindent az Atya irgalmasságába von. Isten szava, melyet hallottunk, nem hagy kétséget efelől. A Szeplőtelen Szűz kiváltságos tanúja előttünk ennek az ígéretnek és az ígéret beteljesedésének.
Maga ez a rendkívüli szentév is kegyelmi ajándék. Aki belép azon a kapun, felfedezi az Atya irgalmasságának mélységét, aki mindenkit elfogad és mindenki elé személyesen megy. Ő az, aki keres minket! Ő az, aki elénk jön! Ez az év arra szolgál, hogy növekedjen meggyőződésünk az ő irgalmasságában. Mennyire megsértjük Istent és az ő irgalmát, amikor elsőként azt állítjuk, hogy bűneinket megbünteti az ő ítélete, ahelyett, hogy elébe tennénk: bűneinket megbocsátja az ő irgalma (vö. Szent Ágoston: De praedestinatione sanctorum 12, 24)! Igen, így van! Az irgalmat az ítélet elé kell helyeznünk, és Isten ítéletét minden esetben irgalmassága fényében kell néznünk. A szent kapun való átlépés tehát éreztesse meg velünk, hogy részesülünk a szeretetnek, a gyengédségnek ebben a misztériumában. Hagyjunk fel minden félelemmel és szorongással, mert az nem illik ahhoz, aki szeretve van. Éljük át inkább a mindent átalakító kegyelemmel való találkozás örömét.
Ma, amikor itt Rómában és minden egyházmegyében a világon átlépünk a szent kapun, egy másik kapuról is szeretnénk megemlékezni, arról, amelyet ötven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat atyái tártak ki a világ felé. Ez annak újrakezdése volt, hogy elébe menjen minden embernek oda, ahol él: a városába, az otthonába, a munkahelyére…, ahol csak ember van, az egyháznak el kell érnie, hogy elvigye neki az evangélium örömét, Isten irgalmasságát és megbocsátását. Ezt a missziós indítást folytatjuk tehát évtizedekkel később, ugyanazzal az erővel és lelkesedéssel. A szentév erre a nyitásra indít bennünket, és arra kötelez, hogy ne hanyagoljuk el a II. vatikáni zsinat szellemét, vagyis az irgalmas szamaritánus szellemét, amire Boldog VI. Pál pápa emlékeztetett a zsinat lezárásakor. Amikor ma áthaladunk a szent kapun, vállaljuk fel, hogy magunkévá tesszük a jóságos szamaritánus irgalmasságát.
* * *
A szent kapu megnyitásának szertartása Ferenc pápa a szentmise záró könyörgése után levetette a miseruhát, és palástot öltött, majd a diakónus a következő szavakkal fordult a hívekhez:
Fivéreim és nővéreim!
Az eucharisztikus ünneplésben megújítottuk hitünket
Jézusban, a mi Üdvözítőnkben.
Ettől a hittől vezérelve,
és a Szeplőtelen Szűz Mária oltalma alatt
megkezdjük az irgalmasság rendkívüli szentévét.
Kitárul előttünk a szent kapu:
maga Krisztus az, aki az egyház szolgálata által
bevezet minket Isten szeretetének vigaszt nyújtó misztériumába,
ez a mértéket nem ismerő szeretet az egész emberiséget átöleli.
Nyissuk meg szívünket a Szentlélek működése előtt,
élesszük fel magunkban a vágyat, hogy készséges örömmel
megfeleljünk közös keresztény hivatásunknak: az életszentségnek.
Ezt követte a szent kapu megnyitásának rövid szertartása
Forrás: Vatikáni Sajtóközpont, Magyar Kurír