Bábel Balázs érsek 2009. október 23-i beszéde 2
Miért kell ünnepelnünk? Miért kell a nemzeti ünnep? Azért, hogy legyen bennünk haza és nemzet iránti szeretet. Mert, ha nincs, akkor egy területen élő lakosság vagyunk csupán. És ezt látjuk az elmúlt időkben. Haza- és nemzetszeretet híján eltékozolták a közvagyont, eladósítottak évtizedekre bennünket, nincs közbiztonság, külföldiek érdekeit képviselték a magyar néppel szemben. És nagyon könnyen megtörténhet, hogy a földet is eladták volna az ivóvízzel együtt a lábunk alól. Akikben van hazaszeretet és nemzet iránti szeretet, azok a negyedik parancsot kitágítva – hiszen az hozzákapcsolható –, szeretik azokat, akiket összefűznek nem csak a vérségi, a kulturális szálak, a közös múlt, a közös ihlet, az értékek, a közös szentek és az együvé tartozásnak az érzése. Amikor Jézus nyilvános működését tartotta még e fajta nemzetekről nem lehetett beszélni, mint manapság, de tudjuk, hogy megsiratta hazáját, Jeruzsálemet. Hányszor akarta összegyűjteni fiait?! Szerette honfitársait. Pál apostol úgy szintén ilyet mond, hogy még vállalnám a kárhozatot is, csakhogy népem üdvözüljön.
A Szentírás szellemével egybevág a nemzetünk iránti szeretet. A helyes szeretet, ami nem akar másokat kiközösíteni, más népeket. Hiszen valamiképpen minden nép ugyanúgy az Isten teremtménye. S ugyanúgy értékekre hivatott. Nagy híján vagyunk a hazaszeretetnek. Hallottam, hogy lengyel fiatalokat megkérdeztek mostanság, s azt mondta valami kétharmada, hogy ők még a hazájukért még az életüket is odaadnák. Magyarországon a fiataloknak jó része nem tudja, hogy mi történt 1956-ban. És ez tudatos, nevelési, oktatási rontás a fiatalokban. Hát miért nem tudják? 57-ben tudták skandáltatni a fiatalokkal, hogy ez ellenforradalom volt? Most miért ne lehetne tudatni mindenhol, hogy forradalom és szabadságharc volt, óriási áldozattal, aminek az értéke oly nagy. Mert ez a forradalom volt az, mely rést ütött először a kommunizmus börtönén. Nyugaton akkor a jobbak föléledtek, kinyílt a szemük.
Albert Camus megírta a magyarok vére nagy kiáltványát. Előtte ő is kokettált a kommunizmussal. De kijózanodott. Sokaknak ez hozta meg az igaz látást. Hát mi, akik ennek a forradalomnak nemzeti örökösei vagyunk, mi ne akarnánk értékelni?! Mi ne akarnánk ápolni ennek szellemét és emlékét?! Ők szabadságot, függetlenséget akartak, s a nép jobb létét. S életüket adták sokan mintegy valóra váltva Jézus szavát: „senkinek nagyobb szeretete nincs, mint aki életét adja barátaiért". Ő értük is imádkozunk. Imádkozunk nemzetünkért. Imádkozunk fiataljainkért. Lássanak jobb napokat, ne a pusztulást, a csüggedést, hanem a reményt és az igazi célt.
Amikor Pongrátz Gergely létrehozta az 56-os kápolnát és mellette a múzeumot, akkor kértem őt és meg is tette, hogy ne csak a mártírok, hanem Kapisztrán Szent János emlékére is legyen fölszentelve a kápolna. És így is tettük Gyulai püspök úrral. S ott van mellette az az egyetlen múzeum, ami úgy összefogja az ötvenhatos múlt emlékét, amely nem kapott helyet Budapesten. S kérte a Corvin-közi harcos, parancsnok, írjak valamit az emlékkönyvbe. S beírtam én ezt a nagyon kedves mondatot, amit többször írtam már: „A múlt erős gyökér! Jelen és jövő belőle él." 1956 forradalma és szabadságharca ilyen gyökér számunkra. Nem szabad, hogy emléke kivesszen, jó és szép céljaiért, a nemzet fölvirágoztatásáért nekünk is fáradni kell. Keresztény emberként, helytállással és imádsággal. Hiszen ezt tesszük a mai napon is, amikor nemzeti imádságunkkal kérjük a mennyei Atyát: Isten, áldd meg a magyart! Ámen.
