Részletek MARCEL LEFEBVRE érsek 1979. április 15-én, Ecône-ban elhangzott húsvéti prédikációjából 2
Az áldozat, ami valóban olyan, mint a bárány feláldozása, ami a mi üdvösségünk jele lesz, és ami a mi üdvösségünket kivívja. Milyen áldozatról van itt szó? És miféle jelről? Ez az áldozat a mi Urunk Jézus Krisztus maga lesz, Ő, aki a kereszten magát áldozza fel.
E napokban minden ájtatossági gyakorlatnál, amelyet hamvazószerda óta ma hajnalig énekeltünk, gyakorta hallottuk az Úrnak a népéhez, a szőlőhegyéhez, a nyájához szóló hívó szavát. Urunk Jeruzsálemhez, népéhez, szőlőhegyéhez fordul, és így jajdul fel: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem? – Quid feci tibi?” Mit tettem, hogy így elvetettél, megfeszítettél?
A mi Urunk azt akarta, hogy megfeszítsék, hogy ezáltal a kivonulásakor magával vihessen bennünket. Ezek után meg kell magunktól kérdezzük: Mi a kiindulási pontunk? Mi a mi célunk? Hova kell megérkeznünk?
A kiindulópont számunkra, hogy az ördög szolgaságában vagyunk, csakúgy, ahogy a zsidók az egyiptomiak szolgaságában voltak. Pontosan ebből a szolgaságból akart bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus kiszabadítani. A keresztség által szabadított ki bennünket. A keresztséggel, a mi Urunk Jézus Krisztus vérével megjelölve, vásárolt vissza bennünket Vére által.
Nagyon jól tudjuk, hogy csak akkor menekülünk meg, ha célba értünk, abba a célba, amely felé igyekszünk, és amelyre teremtettünk: az Ígéret Földjére. Zarándokok vagyunk, ahogy a zsidók zarándokok voltak a sivatagban. Negyven évet töltöttek a sivatagban szenvedések és nehézségek közepette. Mannával táplálkoztak és azzal a csodálatos vízzel üdítették fel magukat, amit Isten adott nekik.
Nekünk viszont sokkal többünk van, mint a manna. Sokkal többet birtokolunk, mint azt a csodálatos vizet: a mi Urunk Jézus Krisztus Vérét, a legszentebb Eucharisztiát. Ez a mi mannánk, üdítőitalunk, táplálékunk ezen a zarándokúton. Hogy negyven vagy nyolcvan évig vagyunk e földön, nem számít sokat. A sivatagban vagyunk és állandóan ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy az ördög rabszolgaságába visszaesünk. Tehát védekeznünk kell. Isten világító oszlopot ad nekünk, ami előttünk jár. Ez a mi hitünk és ez az Egyház, ami a hit által megtanít bennünket, hogy merre kell mennünk, és ami az utat is megmutatja nekünk.
Mindenekelőtt annál az eszköznél szeretnék megállni, aminek hódolatunk tárgyának, életünk központjának, reményünk okának, de elsősorban szeretetünk forrásának kell lennie: a szentmiseáldozatnál. „Cum pascha nostrum immolatus est Christus – amelyen a mi húsvéti bárányunk, Krisztus feláldoztatott”. A mi Urunk Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunkként feláldozta önmagát a mi kivonulásunkért. (Folyt.köv)
