Mennyit ér az imádság?
A háborút követő első békés karácsony előtti napokban történt.
Egy megtört, igen fáradt asszony lépett be egy kis boltocskába, és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert. A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt: "és mennyit tud rá költeni?" Az asszony szégyenlős keserűséggel ezt felelte:
– Férjem nem jött haza háborúból, a két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani.
– Imádságot? – képedt el a kereskedő – Aztán mennyit ér az? Hol tudok én azért bármit is beszerezni a feketézőktől?
– Az asszony azonban nem szólt, csak könnyezve állt.
A kereskedő kissé elszégyellte magát és hogy halogassa a dolgot így szólt a hadiözvegyhez:
– Na nem bánom! Írja le otthon azt az imát és hozza el nekem – majd megmérjük valahogy!
Legnagyobb meglepetésére azonban az asszony elővett zsebéből egy összehajtott papírost és átadta, így mentegetőzve:
– Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekeim ágyánál!
A kis üzlet, közben megtelt emberekkel. A boltos, hogy valamiképp jól fessen vevői előtt, kikapta a papírt az asszony kezéből és anélkül, hogy elolvasta volna rádobta a mérlegsúlyok helyére. Persze már bánta, hogy bele ment a játékba, de azért így kajánkodott: "na lássuk mennyi élelmet ér az imája"!? Ezt követően a mérlegtálcára lökött egy sodort újságpapír-staniszli lisztet, úgy 30 dekát. A mutató meg se mozdult. A kereskedő csak nézett.
A vevők is kérdőn tekintettek a boltosra. Ez zavarában rátett egy staniszli cukrot is, meg egy vekni kenyeret, aztán húsz deka zsírt, de a mérleg meg se mozdult. Elképedve egyre csak pakolta, már azt se tudta, hogy zavarában, szeretetből vagy dühében, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, aztán elvörösödött arccal odaszólt az asszonynak:
– Na pakolná már el, végre? Más vevőm is van! – miközben maga is észrevette, hogy nem is tudja miket beszél.
Az asszony, röstellve a könnyeit elpakolta az élelmet és indulni készült. A boltos azonban utána szólt, "ejnye! a sajtját meg itt hagyja?" – és átadott még egy kicsinyke csomagot is. Az asszony csak annyit mondott, hogy az "Isten megáldja mindezért!" – és távozott.
A kereskedő – mint aki álomból ébredt –, azonnal megvizsgálta a mérleget, és csak a fejét vakarta, amint látta, hogy az eltörött.
Még Szenteste előtt hazajött, két leventekorú eltűntnek hitt fia, akiket társaikkal együtt, egy Ausztriából érkező vonatról szedtek le az oroszok, hogy szibériai kényszermunkára vigyék mindet. Ők ketten még Magyarországon megszöktek transzportból. A boltos feleségétől is üzenet jött a kórházból, hogy vinne be neki télikabátot mert meggyógyult a tífuszból.
A kereskedő, aki nem volt hívő ember, érezte, hogy meg kell köszönnie Istennek a vele történteket és össze-vissza kapkodva keresni kezdte a "sokat érő papírt". Amint keze ügyébe került a viseltes cédula, elcsodálkozva olvasta a rövidke mondatot: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma." (Mt 6,11)
Az esetet soha nem felejtette el, sőt kifejezetten hálát érzett a különös, ismeretlen asszony iránt, akivel aztán soha többé nem találkozott. 
Az évtizedek múltán már-már azt hihette volna, hogy csak álom volt az a karácsonyi történet, de az a megsárgult cédula, amit úgy őrzött, mint a család "értékpapírját" minduntalan emlékeztette. Azóta ha Szentesténként összejött a család, unokástól, mindannyiszor együtt imádkozták a Miatyánkot, és a "mindennapi kenyerünk"-höz érve, valamennyiük szemében megcsillantak a könnyek!
