Ízelítő a halálból
Howard Storm professzor szemeit ólomsúlyként zárta le valami. A fájdalomtól összetörten egyszerre csak ijesztő sötétség vette körül és úgy érezte, hogy a nemlét szakadékába zuhant. Bár a földi érzékelés számára gyakorlatilag meghalt, mégis tudatosult benne, hogy él, egészen kifinomult módon érzékelve önmagát és környezetét. Tudatában volt a kórházi helyzetének, de a fájdalmat már nem érezte. 
Csodálkozva tapasztalta, hogy az ágya mellett áll a kórteremben, és önmagát látja, amint mozdulatlanul fekszik az ágyon. Aggódó felesége épp beszélt hozzá, de a válaszát már nem hallja.
A kórházi szoba vakítóan világosnak tűnt, minden részletet oly tisztán és élesen látott, mint azelőtt soha. Ezzel együtt, valami érthetetlen aggodalom és félelem kerítette hatalmába, mivel nem tudott kommunikálni. Egyre hangosabban hallott különös hangokat, melyek a nevén szólították: "Howard gyere velünk, már oly régóta várunk rád, mi megoldjuk a problémádat!" Mintha valami ismeretlen erő húzta volna kifelé a szobából, bár úgy érezte, hogyha elhagyja, már soha többé nem térhet oda vissza. A titokzatos hangok azonban sürgették: "Nem segíthetünk neked, ha nem jössz velünk."
Tekintve, hogy nem volt semmi viszonyítási pontja, elhatározta, hogy hallgatni fog rájuk. Ettől kezdve úgy érezte, mintha egy hatalmas titokzatos és ködös folyosóra hasonlító valamiben lenne, ami igen félelmetes. A messzeségben ember formájú, homályos alakokat vélt látni, és közeledni akart feléjük, de nem tudott, mert ezek az emberek minduntalan távolodtak tőle. Kis idő múlva egyre csak sötétebb lett és vészjósló alakok kezdték körül venni. Ezek jelenléte mind jobban rémisztette őt, mivel gyűlölet és hazugság áradt belőlük. Storm hátranézett és az volt az érzése, mintha több mérföldnyi távolságba került volna a kórházba fekvő testétől és az ágya mellett ülő feleségétől. Az a furcsa érzés lett rajta úrrá, hogy az ő ideje lejárt és mindaz, amit épp tapasztal, az nem csak egy rossz álom, hanem a szörnyű valóság.
Az őt körülvevő titokzatos alakok, akik egy ismeretlen cél felé vezették, egyre inkább átkozni és sértegetni kezdték. Gúnyos mosollyal állították, hogy nemsokára elérnek arra a bizonyos helyre ahová mindig is várták. Howardban tudatosult, hogy reménytelen helyzetbe került. Most kezdte csak tisztábban látni az alakok visszataszító külsejét. Egyre agreszszívabbak lettek és káromkodás és átkok közepette különféle kínzásoknak vetették alá. Ezek a lények teljesen érzéketlenek voltak minden együttérzés iránt, teli gyűlölettel és féktelen kegyetlenséggel. Storm megértette, hogy ezek kárhozott lelkek, akik földi életük során elutasították és gyűlölték Istent. Hiába próbált védekezni ellenük, csak még agresszívabbak lettek, még jobban kinevették. Storm számára ez volt a legrémisztőbb és legkétségbeejtőbb helyzet, amit valaha átélt. Egyszer csak meghallott egy belülről jövő hangot, amely arra szólította fel, hogy imádkozzon, hogy valamiképp könyörögjön Isten segítségéért. Először, földi szokásához híven elutasította ezt a gondolatot, de a hang egyre jobban sürgette, jóllehet egyáltalában nem tudott imádkozni, mert felnőttként sohasem imádkozott. Kétségbeejtő helyzetbe került. Végül, eszébe jutottak a Miatyánk egyes részletei meg néhány egyszerű gyermekima, így azokat kezdte ismételgetni.
Megdöbbenve tapasztalta, hogy amikor ügyetlenül nekifogott a fohászkodásnak, a lények pánikszerűen menekülni kezdtek tőle. Dühöngve üvöltöztek, hogy hagyja abba, úgysem hallja őt senki, mert Isten nem létezik. Azzal ijesztgették, hogy meginkább leszámolnak vele, s eközben szörnyen káromolták Istent és a Szűzanyát. Storm megállás nélkül ismételgette az imarészeket és ez hatalmas erőt adott neki, hiszen látta, hogy mily dühösen és fejvesztve menekültek előle a gonosz szellemek.
Megértette, hogy amint abba hagyja Jézus nevének ismételgetését, nyomban visszajönnek, és újra gyötörni kezdik, amelyet oly borzasztóan kínzó érzésként élt meg, hogy addigi testi szenvedései emellett semmiségnek tűntek. Forrás:
