Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírást-, és a HAGIOSZ.net cikkét a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait, a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.
Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban visszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, e kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önátadás nem osztható meg!
Az a kivétel, amit a Máté evangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtörés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”-nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt föl kell számolni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilvánítanak (nem pedig “fölbontanak”)!
Előfordulhat, hogy az egyik házastárs a polgári bíróság által kimondott válás ártatlan áldozata; ő tehát nem sérti meg az erkölcsi törvényt. Lényegi különbség van azonban a két házastárs között: az egyik, akit igazságtalanul hagytak el, őszintén törekedett (és törekszik) arra, hogy hű maradjon a házasság szentségéhez, a másik pedig saját súlyos hibájából egy egyházjogilag érvényes házasságot tett tönkre. (vö ÚK 2386)
A felek, a házasság szent kötelékét akkor is magukon hordozzák, ha házasságtörők, de már nem a kegyelem dicsőségére, hanem a bűn büntetésére, „miként a hitehagyott is elveszti ugyan a hitet, a hit szentségét azonban nem, amelyet a Keresztségben vett föl.” (Szent Ágoston)
Azon esetben, ha az emberi jogot fölébe helyezik a természetes és isteni jognak, a házasság fogalma óhatatlanul kezd elhomályosulni. Ha a házasfelek elhanyagolják hitük bensőséges gyakorlását, a házasságuk is szükségszerűen a bűnös emberi természet, az érzéki vágyak, a fogyasztás és a szórakozás gonosz uralmának rabszolgája lesz. Ebből sokszoros veszedelem származik a családokra és a társadalomra nézve is! Korunk törvényhozói és ennek hatására a közgondolkozás is, egyre inkább azt mondja: engedni kell a kor igényeinek és meg kell adni a lehetőséget a válásra, ha a kapcsolat megromlik. Nos, ennek következményeit a francia forradalom is példázza, hiszen amikor elűzték az Istent és törvénybe iktatták a válást, az egész társadalom közönségessé vált. Ma ugyanezt akarják! Istent és az Egyházat ki akarják űzni a társadalomból és az emberi kapcsolatokból. Mondanunk sem kell, hogy a változtatható házassági szerződéssel meggyengül a kölcsönös jóakarat, széthúzás támad a családban, veszedelmes tápot kap a hűtlenség, kárt szenved a gyermekek védelme és nevelése, csökken az asszony méltósága, mert miután a férj kiélte magát, elhagyja őt. Mivel a családok szétrombolására és az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, könnyen belátható, hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a válás, mely mind a magán, mind a közéletben a legnagyobb bűnöknek nyit kaput. (vö ADS/III.)
A felvilágosodás nevében az európai filozófia elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét, mintha Isten nem létezne. Ezzel, az emberi gondolkodás a jó és rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha azonban az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi mérőpontja, így maga akarja eldönteni mi a rossz és mi a jó! Az ezzel járó veszélyeket, éppen a totalitárius ideológiák mutatták meg! Ha Isten nélkül dönthet az ember jó és rossz felől, akkor úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg lehet semmisíteni, miként azt a kommunizmus és a nácizmus meg is tette! (…) Ma is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása, ráadásul erről választott parlamentek döntenek – melyek paradox módon –, az emberi haladás nevében teszik ezt! (II. János Pál) (HHCs 416)
