A házasság nehéz üzem. Nem a beindítása nehéz, hanem az üzemben tartása!
Minthogy minden emberi cselekedet jellegét az határozza meg, amire az elsődlegesen irányul, a házasság lényegét adó nemi aktusnak is csupán egy elsődleges célja lehet. Nem fogadható el tehát az az álláspont, hogy a házasságnak két – egyenrangú célja lenne –, a kölcsönös örömszerzés és a gyermek. Nem!
E két cél egyike sem rendelhető a másik alá. Az élvezet mindig csak a cél elérésének kísérőjelensége, a vágyóképesség megnyugvása a birtokolt jóban, s nem maga a cél!
De az ember esetében az is abszurd állítás, hogy az élvezet alá van rendelve a nemzésnek és úgy viszonylik hozzá, mint eszköz a célhoz. A felnőtt emberi szexualitás éppen abban különbözik az állatétól, hogy folyamatosan működik a nemi ösztön akkor is, amikor gyermeknemzés lehetetlen a természet törvényei szerint (pl. terhesség-, menopausa stb). A mondottakból következik, hogy a házasság specifikumát jelentő nemi aktus elsődleges célja nem a nemi élvezet és nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás. Semmi más cselekvés nem képes ilyen bensőséges és kölcsönös önátadást létrehozni. Ebből fakadóan az emberi szexus csakis akkor tekinthető erkölcsi jónak, ha két olyan különböző nemű személy közt valósul meg, akik akaratilag teljesen és visszavonhatatlanul odaadták magukat egymásnak, vagyis házastársak. (HHCs 238)
Csak a visszavonhatatlan önátadás a tökéletes önátadás. Ha legalább az egyik fél részéről nincs meg a teljes és visszavonhatatlan önátadás szándéka, azzal a tudattal, hogy: – „legfeljebb majd elválunk, ha nem felelünk meg egymásnak” – eleve érvénytelen a házasság. Ugyanígy érvénytelen azok esetében, akik eleve kikötik, hogy fogamzás esetén abortuszhoz folyamodnak (hiszen a gyermek eleve elutasítása azt jelenti, hogy a házasfelek nem akarják a teljes testi önátadást egymásnak, annak valóságos létmivoltában). Az ilyen esetekben nincs szó a házasság felbontásáról, hiszen az ilyen „házasság” – nem házasság! – Magától értetődik az is, hogy érvénytelen a házasságkötés akkor is, ha később kiderül, hogy a férj impotens (és nem csupán nemzésképtelen!), mert a meddőség nem akadálya a testi-lelki önátadásnak, a házasság lényegének! Érvényes a házasság az esetben is, ha bármely más betegség válik ismertté. Aki gazdagnak hitte leendő társát, s később megtudta, hogy szegény, érvényes házasságot kötött vele, hiszen ez egyáltalán nem személyi tulajdonság. (HHCs 239)
A házastársak nemi élete önmagában nem értékhordozó, de magasztossá válik, ha a teremtés részese. (HHCs 240)
Egész életen át nehéznek, sőt lehetetlennek is tűnhet egyetlen emberi személyhez kötődni. Ám (…) Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, s a házastársak ebből a szeretetből részesülnek. Ez a szeretet hordozza és támogatja őket – lehetővé téve –, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik e tanúságot (gyakran igen nehéz körülmények között), megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását! (ÚK 1648)
A Szentségi Házasság feltételezi a kegyelmi állapotot, vagyis a 'rendes' hívő életet, (rendszeres ima, szentmise, szentgyónás, szentáldozás). Bár valamennyi Szentség kegyelme kellő erőt ad a hit megélésére és az üdvösségre, ezzel szemben a bűn, (a kegyelmi állapot hiánya) alkalmatlanná teszi az embert a kegyelem befogadására, minek következményeként egyre kevésbé él a lélek szerint! Röviden tehát: a házasság szövetségének meglazulása nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! (HHCs 401)
Ne feledjük, hogy a nem kölcsönösségen alapuló szeretetben az egyik fél mindig áldozat! „Az pedig, hogy a házastársak közt ki kormányoz és ki engedelmeskedik, abban az isteni szeretet legyen a mérvadó, mivel egyikük Krisztus, a másikuk pedig az Egyház képét tükrözi” . (XIII. Leo, Arcanum)
