Jácinta keresztútja 2
Mások előtt gondosan titkolta szenvedését, még az anyja előtt is, hogy ne szomorítsa. Gyakran vigasztalta: "– Ne sírj, mama, jól érzem magam... Ne légy szomorú, megyek az égbe és majd sokat imádkozom érted!"
(A mellékelt kép csak illusztráció!)
Környezete nem tudott semmit sem az áldozatairól.
Ha kérdezték, mire van szüksége, azt válaszolta: "– Köszönöm, semmire." Ahogy egyedül maradt Lúciával, bevallotta: "– Nagyon sokat szomjazom! De nem akarok inni, felajánlom a bűnösökért." A nagy fájdalmak sem vették kedvét az áldozathozataltól. Édesanyja tudta, mennyire nem szereti a tejet, azért hozott neki egy szép fürt szőlőt is. "– Vedd el, gyermekem! Ha nem iszod meg a tejet, edd meg legalább a szőlőt." "– Nem, mama, vidd vissza a szőlőt. Inkább a tejet kérem." Az anyja megörült, azt hitte, hogy Jácintának megjött az étvágya. Amikor kiment, Jácinta bevallotta Lúciának: "– Úgy kívántam a szőlőt, sok erőmbe került, hogy a tejet válasszam, de áldozatot akartam hozni az Üdvözítő kedvéért."
Egyik reggel Lúciának nem tetszett a kislány állapota, megkérdezte, nem érzi-e magát rosszabbul. "– Ma éjszaka nagyon erős fájdalmaim voltak, de Jézusnak azt az áldozatot hoztam, hogy nem fordulok meg az ágyban, ezért nem tudtam aludni." Amíg tudott – ha egyedül volt –, felkelt az ágyból, hogy elimádkozza az angyal imáját. "– Sajnos, már nem tudok a földig hajolni, mert elesnék, csak térdepelve imádkozom." Pár nap múlva Faustino Ferreira atya Ourémből a beteg állapota felől érdeklődött. Amikor megtudta, hogy alig bír letérdelni, azt üzente neki, hogy ne erőltesse magát, imádkozzon fekve. "És Jézus elégedett lesz ezzel?" – kérdezte a kislány.
"– Persze. Jézus azt akarja, hogy azt csináljuk, amit az esperes úr mond." "– Jó, többet nem kelek fel."
Gyakran találták a kislányt teljesen mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve, az arcát eltakarta a kezével. "Jácinta, mire gondolsz ilyen hosszú ideig?" kérdezte az édesanyja.
A lánya csak rámosolygott és újból gondolataiba merült. Lúciának elmondta: "– Az Üdvözítőre és a Szűzanyára gondolok, a bűnösökre, a háborúra, aminek jönnie kell. Hány ember fog meghalni... És közülük milyen sokan jutnak a pokolba! Sok házat lerombolnak, sok pap meghal. Milyen szörnyű is ez! Ha nem bántanák az Urat, nem lenne háború, nem kerülnének a pokolba... Nézd, én a mennyországban leszek és te, ha meglátod éjjel azt a fényt, amelyről Miasszonyunk beszélt, szökj fel hozzánk!"
"– Nem tudod, hogy a mennybe nem lehet csak úgy felszökni?" – kérdeztem. "Az igaz, nem lehet, de ne félj, sokat fogok érted imádkozni, a Szentatyáért és Portugáliáért, hogy itt ne legyen háború, és minden papért."
Más alkalommal gondolatai vidámabbak voltak és akkor így szólt: "– Sok örömet okoz gondolkodni."
