A III. FATIMAI TITOK
A második fatimai titok utolsó mondata így hangzik: "Portugáliában a hitigazság mindvégig megmarad". Ez a mondat a második titok végén mintha szabadon lógna a levegőben. Ezért gondoltak arra egyes magyarázók, hogy a harmadik titok ennek a mondatnak a kifejtése lesz. Mivel azonban a harmadik titok egészen más természetű, látomás és nem magyarázat, a második titkot kell a zárómondatával együtt újraolvasni.
Gyakorlatilag a Fatima-ismerők mindannyian arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez a mondat az egész világra kiterjedő, a hitre vonatkozó válságra utal, mely szükségszerűen az egyház válságához fog vezetni, ennek pedig végzetes következményei lehetnek az általános erkölcsre és az emberi magatartásokra! És erről szól prófétai képekben a titok harmadik része!
II. János Pál pápa elküldte megbízottját, excellenciája Msgr. Tarcisio Bertonét, a Hittani Kongregáció titkárát Lúcia nővérhez. A találkozó excellenciája Msgr. Serafim de Sousa Ferreira e Silva leiria-fatimai püspök jelenlétében történt Coimbrában, a Szent Terézről nevezett Kármelben, 2000. április 27-én.
Bemutatták Lúcia nővérnek az 1957 óta őrzött kéziratot, melyet saját kézírásaként ismert el. Az irat a bevezetőket követően az alábbiakat tartalmazza:
„Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része: A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az Angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval így szólt: «bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!» Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk «valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek», láttunk egy fehérbe öltözött püspököt «akiről úgy éreztük, hogy a Szentatya». Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; 
a Szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, különféle világi emberek, különböző társadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nők. A kereszt két szára alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözőkanna, melybe összegyűjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket. – Kelt Tuyban, 1944. január 3-án”.
