1946. február 2-án, Károly bácsi már nagyon beteg volt. Egy alkalommal, őt hátrahagyva, Erzsébet asszony gyertyákkal, elment remetei szentmisére mind a hat gyerekkel.
Induláskor, minden ajtót figyelmesen bezártak! Így, a legnagyobb megdöbbenésükre, amikor hazaértek, az ajtókat mind nyitva találták. Ahogy beléptek, csodálatos illatot éreztek, mely semmilyen virágéhoz nem volt hasonlítható! A kellemes illat átjárta az egész lakást. A papa a legbelső szobában feküdt. Benyitva hozzá, csodálkozva látták, hogy arca könnyben ázik. Szüntelenül sírt, de olyannyira, hogy alig tudott megszólalni.
– „Itt járt a Madonna…!” – mondta végre fátyolos hangon. (Ő, akinek bariton hangja volt!)
A család nem tudta a helyzetet mire vélni, és egyre inkább meghatódva, dermedten álltak az ajtóban, ám érdekes mód, egyikük sem csodálkozott. A családfő ugyanis, olyannyira szerette a Szűzanyát, hogy nap-mint-nap, még betegen is elmondta rózsafüzérét az ablak melletti karosszékében. Mindig németül és félhangosan imádkozta. Ez esetben is remegő kezében tartotta, és szinte csukladozva kezdett magyarázkodni:
„A Madonna megígérte, hogy hamarosan elvisz magával, készüljek fel, és még mondott valami nagyon szépet, de erre már nem emlékszem!”
Az apjukat sírva látni, és az elvesztésének lehetősége, katartikus hatással volt a nagyobb gyermekekre és ettől mindannyian egy kissé felnőttebbé váltak!
1946. április 25-én, Húsvét vasárnap délután 3 órakor beteljesedett a prófécia! Károly bácsi hetek óta a Róbert Károly kórházban feküdt.
A főorvos értesítette Erzsébet asszonyt, aki a gyerekekkel együtt, csónakon ment át Pestre, hogy elbúcsúzzanak a papától. Károly bácsi nemcsak felkészült testileg-lelkileg, de családját is felkészítette az életre, megígértetve velük, hogy a Szűzanya látogatása emlékére egy „Lourdes-i” barlangot építenek a kertjükben.
A tragikus csapásnak egyetlen pozitívuma volt: a családfő halála mentette meg őket a német családnevük miatti első kitelepítéstől.
(folyt.)
