Egy ilyen várakozással teli, a karitász vásárra készülős estén, az édesapa nem volt otthon, s az ablakuk alatt kívülről motoszkálás hallatszott. Erzsébetet félelem fogta el. Györgyikével ketten kiléptek az ajtón megnézni a zaj okát.
Az esti szürkületben kékesen ragyogó puha szűz havon hatalmas lábnyomok voltak láthatók a gyermekszoba ablaka alatt, melyek sehonnan se jöttek és az ablak végén véget is értek! Erzsébet napokig a hatása alatt volt. A gonosznak bizonyára nem tetszett, hogy a „szeretet apró cselekedeteivel” várták a Szent Családot.
Talán meg is sejtett valamit abból a végzetes „megaláztatásából”, mely ebből a házból éri majd a távoli jövőben! Tenni azonban nem tehetett semmit, mert védve voltak Krisztus a mi Urunk által!
Az esetet követő másnap, még a legkisebbek is elmentek a rorátéra, pedig nagyon szerettek aludni! Amikor Erzsébet elmesélte férjének a kísérteties lábnyomokat, ő csak ennyit mondott: − „Látod? Így lehet a sötétet világossá tenni!” − Károly bácsinak máskor is voltak ilyen sokatmondó, de azonnal nem feltétlen érthető kijelentései, bár Erzsébet mindig nagy bölcsességet sejtett benne. Végül is csak jóval később világosodott meg Erzsébetben, hogy a gonosz lélek miért járta körül ordító oroszlánként a házukat!
A karácsonyfát mindig az édesapa díszítette (1942-ig). A szenteste előtti délutánon a gyerekeknek mindig aludniuk kellett volna, ám ez egyre ritkábban sikerült, mivel oly szívdobogva várták a Jézuskát. Mikor aztán este hét óra körül kinyílt a nappali kétszárnyas ajtaja, kórusban énekelték a „Mennyből az angyalt”. Az ajándékbontás utáni vacsorát követően, Erzsébet asszony a nagyobbakkal elment az éjféli misére.
(folyt.)
(Illusztráció!)