Azt, hogy Erzsébet az Úr hangját hallotta, fel sem merte tételezni! A történet mesélését is így folytatta: „Még mindig nem mertem azt hinni, hogy az Úr Jézus hangja volt, de ennek gyanúja egyre csak erősbödött bennem, mert az életem, szinte egyik hétről a másikra jobbra fordult. Szinte érződött, hogy az életem állandóan imbolygó hajóját, valami titokzatos áramlat a biztos kikötő felé sodorja!
Az ezt igazoló első mozzanat az volt, hogy amikor elhagytam a templomot, a közelben egy addig még sose látott koldusasszony kéregetett karon ülő gyermekével. Én, meg aki szintén „koldus” voltam, akartam adni nekik egy-két fillért! És nem hiszed el fiam, de a ruhám és a kabátom összes zsebét végig matattam, mire találtam két fillért, meg egy darab papirost. A pénzt odaadtam, a cédulát meg közömbösen elolvastam mielőtt eldobtam volna, ám ami ezen állt, az a josefstadti plébános atya címe volt, gondosan odaírva, hogy „keresd fel kislányom, ő majd biztosan segít”!
Hát fiam, nem vagyok egy sírós, mert az élet megedzett, de bizony dőltek a könnyeim ezen a figyelmességen! Mindjárt tudtam – nem csak sejtettem –, hogy bizony az az Úr hangja volt, aki válaszolt a felajánlásomra! Az Úr hozta elém a koldus asszonyt is, amiként Ő irányította a kezemet is, hogy a kabátom legmélyebb korcában megtaláljam azt a gyűrött cetlit.
Hosszas gondolkodás után derengett fel bennem, hogy az a Vincés főnökasszony csúsztathatta a zsebembe, aki a szemem láttára beszélt a tabernákulumban lévő Úr Jézussal, az én jövőbeli hivatásomat illetően. – Na de fiacskám, ez már egy másik történet!”
(folyt.)