Erzsébet előzőleg arról mesélt, hogy soha nem volt hiszékeny, és ha mégis valami rendkívüliséget érzett a lelke mélyén, akkor is a „kételyek kínja” gyötörte! Az ifjúkori élettörténetét ekként folytatta: „Így volt ez azzal az esettel is, amit most elmesélek!
1930 őszén történhetett, hogy a felhőszakadás elől beültem az Örökimádás templomba. Ezt persze naponta megtettem eső nélkül is, de ez alkalommal valahogy rettenetesen csüggedtnek éreztem magam az életem kilátástalansága miatt. Az Oltáriszentség a szokott trónjára volt kihelyezve, gyönyörű csillogó monstranciában. Szinte körbenézett az embereken és olyan érzésem támadt, hogy engem néz, csak néz, mintha várna tőlem valamit.
Ez annyira határozott érzés volt bennem, hogy elkezdtem magamban Hozzá beszélni: – Nézed Uram az én semmiségemet és nyomorúságomat! Láthatod a kilátástalan helyzetemet, úgyhogy megkérlek, vedd Szent Kezedbe az életemet! – Csak ennyi!
Közben közeledett a Szentmise kezdésének ideje és amint levették az Urat a trónjáról, olyan gyönyörű fénnyel csillant meg, hogy egy sugara szinte a lelkem mélyére hatolt! Szinte elmerültem ennek fenségében, amikor hangosan e szavakat hallottam világosan: – Akkor megegyeztünk!
Én meg körül néztem, hogy vajon ki mondhatta és akkor figyeltem fel, hogy előttem két férfi térdel. A jobb oldali épp ránézett a társára. Ebből gondoltam, hogy ezek most valamiben megegyeztek, bár várhattak volna vele még két percet!
Ezt a jobb oldali férfit el is neveztem magamban Széphangúnak! Mert az a hang olyan rendkívüli erőt árasztott reám, olyan csodálatosan szép, határozott és megnyerő volt, így mondom: megnyerő, hogy a Széphangút – ne nevess ki –, de ezek után mindenütt kerestem!
Semmi más indíttatás nem volt bennem, csakhogy hallhassam még egyszer azt a hangot! Azt a férfit láttam már máskor is, és tudtam merre szokott járni, de beszélni soha nem hallottam.
Egy alkalommal a Sárkány utcai cipésztől jött ki éppen és valami nézeteltérése lehetett a suszterral, mert az ajtóból így szólt vissza: „Ne is haragudjon ez egy talpalásért túl sok!” És ekkor, szinte megdermedtem, mert annyira kiábrándító volt az az erős hang, ami a mérges férfitől elhangzott. Ez semmiképp nem hasonlított ahhoz, amit neki tulajdonítottam!
Ha valaki látott, nem tudom mit hihetett, mert szinte támolyogtam, legalábbis igen óvatosan raktam a lábamat, hogy el ne essek! Beültem a templomba, és csak merengtem és se sírni, se imádkozni nem volt készségem. Annyira hatása alatt voltam még a csalódásnak, és természetesen a „szép hangnak”!
(folyt.)
