Épp Sarlósboldogasszony ünnepe előtt, amint egy alkalommal az Örökimádás templom közelébe eső Bokréta utcában sétált, egy cipész kirakatában meglátta azt a szép „gojzervarrott” zöld cipőt, melyről biztosra vette, hogy a Zsuzsa nénié.
Leleményességére jellemző, hogy megkérdezte a cipész bácsit, kiértesítse-e a hölgyet a cipő elkészülte felől. Ám nem csak a címet kapta meg, hanem a megbízást is a cipő kézbesítésére. A megrendelő valóban az volt, akire gondolt. A hölgy behívta magához, és beszélgetésük során kiderült, hogy dadaként dolgozott a Szent Lujza Intézet bölcsődéjében. Úgyhogy vasárnap Sarlósboldogasszony napján – régi ígéretéhez híven –, el is vitte Erzsébetet a nővérekhez, melyről később így mesélt: „Egészen az Erzsébet hídig gyalogoltunk, és amint haladtunk, én végig a zöld cipőjét néztem. A hídnál felszálltunk a villamosra, ahol jegyet vett nekem is, és egészen a Horthy Miklós térig utaztunk, ahol még nem is jártam! Innen a sétánk a Ménesi útra vezetett, ahol egy gyönyörű kovácsoltvas kapun bementünk.”
A Szent Lujza Intézet Ménesi úti Vincés Anyaházában végre komolyan vették a szándékát. A nagy fehér csákójú főnöknő, nem talált semmi kifogást a tiszta, de szegényes öltözékű jelentkezőn, és nemhogy lenézte, de anyai kedvességgel betessékelte a kápolnájukba és így szólt hozzá: „Leányom, mondjunk el egy Veni Sanctét és egy Ave Máriát. Várj meg itt a hátsó padnál, amíg én megkérdem az Urat hivatásod felől!”
Visszaemlékezéseiben Erzsébet így mesélte el: „Én természetesen nem ismertem a latin imákat, azt is csak később tudtam meg, hogy az 'Ave Maria' tulajdonképpen az Üdvözlégy! Ez után, a hátsó pad mellett csendben megálltam, és még csak le se térdeltem. Feszülten figyeltem, hogyan beszélget a főnöknő Istennel, de a legnagyobb talány az volt számomra, hogy miként kap választ?! Meg se mertem moccanni, s megkövülten vártam a földön túli párbeszéd végét. Aztán a főnöknő egyszer csak könnyed szelídséggel, de elgondolkozva hozzám lépett, bátorítóan megsimogatta a vállam, majd mélyen a szemembe nézve, így szólt: „Fiacskám, a jó Isten akarata más! Isten neked más és nagyobb hivatást szán, melyet majd olyan tökéletesen tölts be, ahogyan csak tudod!” – A nővér lekísért a kapuig, megcsókolta a homlokomat és áldást adott rám. 'Ha akarsz, gyere még fel imádkozni!' − mondta, de én már alig hallottam, meg nem is érdekelt! Mi szükség lenne az én imámra, hisz' gyermekkorom óta Istent szerettem volna szolgálni, és íme nem kellek Neki!
A lelkivilágom teljesen összeomlott, durva ellenkezések kavarogtak bennem. Nem akarok ezentúl jó lenni, mert ha nem kellek Istennek, Ő sem kell nekem stb. Akkor még nem tudtam, hogy mindez a sátán gyötrő próbálkozása volt! Mindez Sarlós Boldogasszony ünnepén történt.” - fejezte be Erzsébet a visszaemlékezését!
(folyt.)
(Kép: A Ménesi úti Szent Lujza intézet, ahol Erzsébetet komolyan vették.)
