A kefekötő műhelyben tanultak jól jöttek Erzsébet asszonynak a háború utáni években. A lényeg, hogy a munkabéréből már némi megtakarítást is félretett, mely elég volt a későbbiekben, hogy szerény albérletet tudjon fizetni.
Sőt, összespórolt pénzecskéjéből 1928 őszén még egy ápolónői tanfolyamot is el tudott végezni a Dohány utcai képzőben, mert ezzel nagyobb esélyt látott bekerülni valamelyik szerzetesrendbe.
Erzsébet nehéz sorsa ellenére mindig tanulni szeretett volna, de kora társadalmi közömbössége ezt nem tette lehetővé. A Lelki Naplóban az Úr is említi ezt: „Emlékezz, fiatal korodban is mindig tanulni szerettél volna, de erre nem adatott soha alkalmad. Én voltam, aki ezt nem engedtem, minden akadályt eléd gördítettem. Úgy tetszettél nekem, hogy egészen tudatlan maradj. Nekem már akkor is terveim voltak veled, csak meg akartalak előbb érlelni a magam számára.” (I/27) Idézet vége!
(Naplórészlet.)
A fordulatos és nélkülözésekkel teli élet egyenesen „túlélő kiképzés” volt ez egy tisztességes fiatal lánynak! Nagyfokú önállóság, rendkívüli talpraesettség és elszántság fejlődött ki Erzsébetben. Gyakran kellett hirtelen helyzetekből kimagyaráznia magát és így, a vele született „kardoskodó” hajlama, kiváló beszédkészséggé csiszolódott. A személyiségét annyira jellemző 'távolságtartó' vonása, talán ekkor rögzülhetett benne. Ez nem egyszerűen bizalmatlanság volt, hanem csupán egy képzeletbeli körön belülre senkit sem engedett. Ez volt az ő „biztos otthona”, melyben soha nem volt egyedül! És ez így volt egész életében! Erzsébet asszony benső köréhez senki sem közelíthetett túlságosan, se a gyermekei, se e sorok mesélője, akit pedig „titkárának” tartott! A magánakvalósága mégsem tekinthető önzésnek, inkább valami méltóságbeli tartás sugárzott belőle, amit legidősebb leánya egyszer így szegezett neki szemtől-szembe: „édesanyám olyan, mint egy apácafőnöknő”. Ez a bizonyos „méltóság” pedig az Úr jelenlétének kisugárzása volt, még ha ő ennek nem is volt mindig tudatában!
(folyt.)
