Egy pékség hajnali házhoz szállítójaként, a zsömlékből el-elcsent egyet, mely gyakran egész napi tápláléka volt. S bár hiányként (csodamód) nem jelentkezett, könnyek közt gyónta meg a „ferencieknél”.
A jóságos gyóntatóatya nem csak feloldozta a szerencsétlen sorsú lányt, de maga is könnyekkel küszködve nyugtatta meg a lelkét: nem követett el bűnt e siralmas szükségében, mert ha az Úr Jézus szava áll a nyomtató ökörre, akkor áll az emberre is! Sőt, 2 pengőt is adott Erzsébetnek, hogy szállást tudjon fizetni a Mária utcai kedves nővérek éjszakai menhelyén. Első útja egy pékség volt, ahol 22 fillérért vásárolt egy kiló barna kenyeret, melyet aztán megosztott egy szegény asszonnyal a tér padján.
Ebben az állandó létbizonytalanság tudatban mégsem gondolt az elmúlásra, hiszen fiatal volt, tele életerővel.
Bár élete során az Úr háromszor is próbára tette kiválasztottjának ragaszkodását a földi dolgokhoz, többször jelezve közelgő halálát (III/128).
Erzsébet néni ‒ amiként mesélte ‒, mindig kész volt az Úrral való boldog találkozásra és nem volt benne a világhoz való legkisebb ragaszkodás vagy félelem sem, aztán egy alkalmat követően, sokáig rettegéssel töltötte el a halál gondolata.
Később így mesélt erről:
‒ Tudod titkár testvér! Fiatal lánykoromban, az élet kérdéseire szinte csak a természet adott választ. Abban az időben ‒ talán 1927-28-ban lehetett ‒, önállóan éltem az életem, lényegében az utcán, jóllehet éjszakára már volt szállásom a Mária utcai nővéreknél. Erre egy gyóntató atya adott két pengőt az Örökimádás templomban.
Reggelente péksüteményt hordtam ki, esténként cukorkát árultam a moziban, de napközben szabad voltam. Ilyenkor, ha jó volt az idő, sokat sétáltam és persze el-el üldögéltem a templomban is. Volt időm tehát gondolkodni az életemről, a halált pedig természetesnek vettem.
(folyt.)
(Kép: A Ferencziek tere az Apponyi tér felől.)
