Egyébiránt Erzsébet volt piaci hordár a Nagycsarnokban, hajnali péksütemény és tejkihordó, krumpli hámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, ahol egyetlen szemet sem ehetett meg, mert héjastól visszamérték.
Olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, hogy a többi asszony féltékennyé vált, és beledobtak a vajlingjába egy-egy héjat, ami miatt a tulajdonos menesztette!
Hosszabb-rövidebb ideig perec és cukorkaárus is volt moziban, ahol bár minden filmet megnézhetett, ám a címüket meg se jegyezte, inkább csak a zongorista zenéjéből maradt meg benne néhány dúdolható dallam.
Nappalai így-úgy szabadok voltak. És bár ezek a nappalok mindig kikerekedtek valahogy, ámde Erzsébetnek nem napi-, de mondhatni órás gondjai voltak! Mindazáltal, az élet szépségeit igyekezett szemlélni, vagy esetében szó szerint, az utca napos oldalát!
Erzsébet fájlalta az emberi közömbösséget, de tovább küzdött és dolgozott, mert csak így remélte, hogy rátalál Isten vele való szándékára − jóllehet −, a bibliai Jóbhoz hasonlítható sorsát – melyről persze a templomban hallott –, egyre kevésbé értette, mégis bízott a jövőben!
Erzsébet akkor még sajnos nem tudhatta, hogy mindenhol és mindenkor az Úr biztos felügyelete alatt él és minden történés az életében mintegy „edzés” és előkészítés a rendkívüli küldetésére „...melyet már gyermekkorod óta Én műveltem lelkedben.” (vö. III/240)
(folyt.)
