1925-ben elvesztette ezt a nővérét is, az utolsó közvetlen családtagját, akit egy – a mai olvasónak furcsának tűnő –, de egy leszakadó fali kukoricadaráló sújtott halálra. És a képtelenség nem ért véget! Az özvegyen maradt férj szíve ugyanis szó szerint megszakadt és belehalt a fájdalomba! Együtt temették őket, és az esetnek akkoriban nagy híre volt!
Most már az árván maradt Lacika és Erzsébet, együtt kerültek nagybátyjukhoz a Paks környéki Vajtára, akinek felesége Juliska, eredetileg tanítónő volt. A házaspár (Júlia és István), gyermektelen lévén gyakorlatilag örökbe fogadták őket.
A kislány árva szíve, bár iszonyatosan fájt, de tudta, hogy többé már nem viselkedhet gyermekként. Ügyes kis cselédként szolgálta a családot, a három unokafivérét és nagybátyját, akik esetenként igen mostohán bántak vele. (A kép illusztráció!)
Bár volt egy felnőtt unokanővére is, ám ő nem törődött vele, egyedül nénje próbálta ügyes pedagógiával egyengetni a kis bakfis testi-lelki fejlődését. Ám volt valami egészen különös, mondhatni „fehér holló” a kis Erzsébetben, melyet ő az emberek előtt nem akart mutatni ugyan, de mégis valamiképp kilógott a sorból!
Ez leginkább a mindennapok földhözragadt világtól való idegenkedésében mutatkozott meg, ami miatt egyre határozottabban fogalmazódott meg benne, hogy amint felnő, a fölséges Istent fogja szolgálni. Azt azonban még ekkor nem tudta, hogy ez miként lehetséges!?
A Lelki Napló tanúsága szerint az Úr így inti később Erzsébet asszonyt: „Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. (...) De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz!” (III/145)
A fentiek tudatában érthető, ha a kis Erzsébet bár szófogadó, szorgalmas és jószívű, de magába zárkózó és nehezen megközelíthető gyermek volt.
(folyt.)
