(Kép: A nyugati jóléti országokban üdültetett magyar gyermekek megérkező csoportja.) Folytatva a gyermekkori küzdelmeit, vendéglátói nagyon megszerették és mindent meg is tettek, hogy hosszabb maradásra bírják, de miután 1924 október végén hírt kaptak édesanyja súlyos betegségéről, fájó szívvel, kénytelenek voltak hazaengedni családjához, anyjához és nővéréhez.
A csontlágyulásban és orbáncban szenvedő Júlia mamát, most már a férjezett Gizella mellett a „világjárt” 11 éves kis Liza is ápolta. Anyjuk még ágynak esetten is próbált megmaradt családjának pénzt keresni, melyhez Párizsban élő francia barátnője segítette kézimunka megrendelésekkel. A varrást Erzsébet is elsajátította és akkor tanulta meg a 'toledó', a 'minigobelin', a 'riseliő', a 'modéna' és monogram varrás alapjait. Végül, Mme Susanne-al már csak ő tartotta a kapcsolatot tanító nénije, Erna segítségével.
Az édesanya 1924. november 22-én bekövetkezett halálával, már csak ő és a kisgyermekes Gizella élt!
A törékeny, vézna kislány valószínűleg úgy vészelhette át a legjárványosabb éveket, hogy már Svájc előtt is hosszabb időket töltött Juliska nénjééknél – István nevű anyai nagybátyja családjánál – a Paks környéki Cseresznyéspusztán. Az édesanya elvesztése azonban emberfeletti megpróbáltatás volt Erzsébet számára és félő volt, hogy teljesen összeroppan!
Későbbi visszaemlékezésében mesélte: „Édesanyámat annyira, de annyira szerettem, hogyha Isten nem lenne, Őt imádtam volna!”
A lelkileg végsőkig megpróbáltatott gyermeket az említett iskolai tanítónője segítette talpon maradni. A kis árvát, Gizella nővére fogadta magához, fiacskája Lacika mellé. (Az ő későbbi sorsa ismeretlen!)
1924. decemberében svájci „szülei” értesülve a tragédiáról, örökbe akarták fogadni. Levél útján, megbeszéltek egy találkozót Lizával a gráci vasútállomáson 10 órára. Félreértés folytán, a kislány este tízre érkezett Grácba, természetesen hiába! Egy budapesti házaspár hozta vissza Gizelláékhoz. Balsorsa azonban nem ért véget!
(folyt.)
