‒ Ó jaj, igazán szép kifejezés a „mennyország előszobája” ‒ mondhatnánk! Ámde, egy léleknek a magában és másokban okozott bűnszennytől való megtisztulása elképzelhetetlenül nagy szenvedésekkel jár! Mindazáltal az az ember, aki a földi szenvedéseit és megpróbáltatásait türelemmel fogadja, és a halállal derűsen megbékél ‒ az ‒, az ideig tartó, mégoly nagy szenvedéseit is kegyelemnek tekinti.
A Katolikus Újkatekizmus így ír: „Akik Isten kegyelmében halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, amelyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek”. (KEK 1030) Ehhez fűzhető Máté evangélista kijelentése: „Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára van egy tisztító tűz (Vö. Mt 12,31)”, megerősíti ezt Szent Pál is: „ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által.” (1Kor 3,15)
És ez a tisztulás bizony a jobbik lehetősége a lelkeknek, mert „az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökké tartó voltát. Azok lelkei, akik a halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait „az örök tüzet” szenvedik. A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és vágyakozik.” (KEK 1035) ‒ idézetek vége!
(folyt.)