A bűn – elsősorban a halálos bűn – mindig Isten elleni lázadás! Ennek során az ember visszaél a neki adatott szabadsággal és szellemi adottságaival, miáltal szembekerül Teremtőjével, veszélyeztetve saját örök sorsát!
Az Irgalmas Isten, a múlandó anyagba zárt lelkű embernek megbocsáthat Krisztus megváltó érdemeire tekintettel, helyreállítva a vele való kapcsolatot.
A beszennyeződött lélek, amely a földi életében meg nem tisztult a Bűnbocsánat Szentsége-, vezeklései- és az elfogadott szenvedések által, alkalmatlanná válik az Istennel való életre. Amikor szembesül a tudva-akart istentelen életével, Isten hangja – mint mindannyiunkhoz – így szól: „Ilyen voltál és ilyennek szerettelek volna téged!” Ekkor aki megátalkodott elutasítója, gúnyolója volt az Egyháznak, nem érez önvádat amiatt, hogy eltékozolta az életét, hanem gyűlölettel telik el Isten iránt, és inkább a poklot választja, mintsem az Isteni szeretetben való elmerülést!
Az a lélek viszont, aki mindig próbált érdemszerzően élni és bűnbánattal távozott a földi életből, a nagy szembesülésben világosan felismeri a Gondviselés útjait, az isteni kegyelem szüntelen munkálkodását életében. Megszégyenülten látja, hogy maga hányszor de hányszor hiúsította meg Isten felkínálkozó kegyelmét. „Ó, mennyire boldogabb lehettem volna, Isten örök terve szerint!” Ez a felismerés heves vágyat ébreszt benne a purgatóriumi tisztulásra, hogy alkalmassá válhasson a mennyek országára! A tisztítóhely ugyanis az Isten irgalmának helye, mintegy a „mennyország előszobája”!
(folyt.)
