A Kálvária 3
Szentünk bement a templomba és az oltár előtt zokogva térdre borult: „Igazságos Úr, megengeded, hogy minden elvesszen? Egy újabb Szodomát és Gomorrát fogunk látni? Mindörökre elhallgattál? Nemde teljesíteni kell akaratodat a földön, miképp a Mennyben is, hogy eljöjjön a Te Országod? Nemde megjövendölted szeretteid közül egyeseknek, hogy a jövőben megújul Egyházad? Nem fognak-e végre megtérni a zsidók a Te igazságodhoz? Nem erre vár-e Egyházad? Hát nem kiáltanak az ég minden szentjei Hozzád: ’szolgáltass igazságot!’ Nem mondja-e minden igaz a Földön: Úgy legyen! Ó, jöjj el, Jézus! Jöjj! Amen.”
Grignon atya azonnal haza indult, ahol közben rendesen folytak a szertartások. A valóban húszezernyi ember a Kálváriára szegezett tekintettel, egyként újította meg keresztségi fogadalmát. Messzire elhangzottak az énekek és a rózsafüzér. Két pap mondott szentbeszédet és több atya gyóntatott. A hatalmas sokaság csodálatos fegyelmezettségben járta a körmenetet, melyben folyvást dicsőítették az Istent. És ez még így ment éjjel is, mikorra Grignon atya visszaérkezett.
A dolgok látszólag rendben lezajlottak, s a nép békésen hazament, de a szóbeszédek konokul tartották magukat. Lajos atya épp eleget kívánt tenni Saint Molf-ban meghirdetett missziójának, mikor egy papi hírnök átadta a püspök letiltását, beleértve lelkigyakorlatának megtartását is. A levélben az állt, hogy a „montforti misszionárius” Nantes egyházmegyében sehol sem tarthat beszédet és nyilvánosan nem misézhet!
Ám, a Pontchâteau-i Kálvária léte végül nem csak a püspököt zavarta, hanem elpusztítása egyenesen kormányprogram lett! Bár elásott fegyverekről már szó sem esett, de szentünket „angol kémnek” titulálták, aki azért építette volna az „erődítményt”, hogy Anglia régi birtokát, „britton földet” (vagyis brötányt), a kálváriának álcázott erőd felhasználásával visszahódíthassa! Az tény viszont, hogy a két ország valóban hadban állt egymással, de hogy a Kálváriának „hadászati” jelentősége lett volna, valószínűleg csak az íróasztalon volt kimutatható, látatlanban! Ráadásul a megyéspüspök még megszemlélni sem volt hajlandó az „erődöt”! A bontásra kivezényelt kubikusok többsége egyenesen megtagadta a „szentségtörő” munkát s végül a katonaságnak kellett – nem csekély nehézségek közepette –, a földdel egyenlővé tenni a kegyhelyet.
A vállalkozás – Isten és az egyszerű emberek előtt – végső soron sikeres volt, s szentünket mindenütt hősként éltették. Az atya szívében mégis oly sajgó fájdalom égett, hogy már nem is érdekelte, mennyi a személyét sértő rágalom és szóbeszéd körülötte. Most csak egy vágya volt, hogy felvételt nyerhessen a Domonkosok Harmadrendjébe. A nyilvánosság elöl a Nantes-i jezsuitákhoz vonult el két hétre, ahol gyakorolhatta és megélhette egyetlen papi kiváltságát: magánmisét mondhatott. Mély átéléssel celebrált szentmiséi közben úgy érezte, hogy egy kissé részese lett Üdvözítője megaláztatásainak és kínszenvedésének.
