A pokol kínjainak megélése
Másnap, szentáldozásakor valóban teljesen Istentől eltaszítottnak érezte magát! Az Isteni Színek feloldódását követően olyan szörnyű fájdalmat érzett, mintha a szíve kiszakadt volna a mellkasából.
Őt évig egy átkozott lélek állapotában kellett szenvedni úgy, hogy meg volt győződve, ez a végtelenségig tart. Fenséges szeretete Isten és legszentebb Anyja iránt most az undor és kétségbeesés érzésévé vált.
A teste olyan volt, mintha egy izzó parázson égne anélkül, hogy a kimondhatatlan fájdalmak a halállal véget érnének. A szeme a legszörnyűbb pokoli jeleneteket látta, miközben a legszörnyűbb istenkáromlások bántották a fülét. Szaglását az emberiség minden bűzös szennye sújtotta, tapintását pedig testébe hatoló éles pontok kínozták. Szájízét borzalmas, ismeretlen ízek kínozták, miközben a démonok olvadt ként kényszerítettek a torkára. Ezzel együtt a démonok addig verik a fejét, hogy kiborult az agya, hogy ezáltal őt is kétségbeesésre és istenkáromlásra ösztönözzék.
Mindezt úgy szenvedte, hogy mindennapjait a kolostorban élte. Soha nem nyitotta ki ajkát egyetlen panasszal sem a közösség felé. Inkább az alázat és az engedelmesség tökéletes példája maradt. Csak az őt irányító ferences pap és a többi alapító nővér tudta, hogy mit szenved és miért, úgyhogy szüntelenül imádkoztak érte.
Az elszenvedett pokoli szenvedés egyetlen külső jele az volt, hogy arca elvesztette normálisan rózsás és egészséges, természetes szépségét és lesoványodott.
Amikor letelt az öt év, Mariana anya felkiáltott és elesett, mintha meghalt volna. Bár sokáig eszméletlen volt, végül mélyet sóhajtva kinyitotta a megkönnyebbülés könnyeivel telt szemét. Fokozatosan visszanyerte színét és egészségét. Nem sokkal később a lázadó főnökasszony ismét megbetegedett, minden bűnét bevallotta, és az Egyház Szentségeivel megerősítve nyugodtan meghalt. Hamarosan üdvözült, sokat segítve utána a kolostor életének rendeződésében. (Kép: Mariana)
Vissza az előző részhez!
(Források az első részben!) (folyt.)
