A világ legnagyobb horderejű Mária-jelenésének története
A negyedik jelenés I. (1531. december 12.)
Másnap december 12-én, a haldokló Juan Bernardinó sürgősen papot kért, hogy gyónhasson és felvehesse a Betegek Szentségét. Juan Diegó úgy vélte, hogy az idő szűkében jobb ha megkerüli a Tepeyac-ot és elhozza a papot nagybátyjának, mintegy későbbre halasztva a Szent Szűzzel való találkát. 
Amint azonban a nevezetes helyszínt messze kikerülve odatekintett, meglepetve látta, hogy az Ég Királynője a dombról lejövet, épp elébe kerül. A Szűzanya így szólt: Mi történt kedves fiam, hová igyekszel? Juan Diegó zavartan tett néhány lépést úrnője felé és meghajolva mentegetőzött, elbeszélve nagybátyja tragikus helyzetét és azt, hogy most sürgősen papot akar vinni hozzá, hogy ellássa őt a Szent Útravalóval. Közben váltig erősítgette égi Anyjának, hogy a dolga végeztével nyomban visszajön és teljesíteni fogja minden kérését.
Az égi Édesanya végig hallgatta fiacskája magyarázkodást, majd így szólt: "Figyelj rám és vésd szívedbe szavaim! Semmi ne riasszon, semmi ne aggasszon és semmi ne szomorítsa el az arcodat s szívedet. Ne félj se betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól. Hát nem vagyok-e én a te Anyád? Nem állsz-e az én árnyékomban, a védelmemben? Nem én vagyok-e a lelki örömeid forrása? Nem tártam-e ki föléd eddig is védelmező palástomat? Tán nem tartalak oltalmazó karjaimban? Szenvedsz-e bármily szükségben? Ne aggódj tehát nagybátyád állapota miatt sem, mert nem ebben a bajában fog meghalni, és épp ebben a pillanatban gyógyult meg."
Az aggodalmaktól elcsigázott indán szívét ekkor forróság érzete járta át, mely által megnyugtató bizalom és bátor lelkesedés vett erőt rajta. Soha nem érzett ekkora odaadottságot égi Édesanyja iránt és kifejezte készségét, hogy a kért jel birtokában azonnal a püspökhöz menne. A Szent Szűz mosolyogva ezt mondta: "Menj fel oda, ahol először láttál engem. Sok virágot fogsz látni, amelyek ott nőnek. Gondosan szedd le és gyűjtsd össze őket, aztán hozd ide és mutasd meg nekem, hogy megáldjam!"
Juan Diegó, amint felért a dombra teljesen elképedt. Ott ugyanis nemesített kasztíliai rózsák pompáztak a fagyos, köves földből kinőve. Nem csak a látvány volt rendkívüli, hanem az a tény is, hogy a rózsa akkor még Mexikóban nem is volt ismert és egy ilyen igényes növény meg sem termett volna azon a sziklás talajon, különösen nem decemberben. Ezek a rózsák azonban virultak, csodás illatot árasztva és harmatcseppek tündököltek színes szirmaikon.
Juan Diegó kötényt formált köpenyszerű tilmájából és teleszedte a virágokkal. Lejőve a dombról az ovális fénykoszorúban álló Égi Királynő elé járult, aki a pompázatos virágokat elrendezte és így szólt: 
"Legkisebb fiacskám, ezen virágok a jel, a bizonyíték a főpap számára. Beszélj neki az én nevemben, hogy ebből ismerje fel akaratom valódiságát és teljesítse azt. Te légy a követem, aki teljes bizalmamat élvezi. Megparancsolom neked, hogy ne nyisd ki tilmádat senkinek, csak a püspöknek. Meséld el neki, hogy én küldtelek a dombra, ahol ezeket a virágokat pazar bőségben találtad. Ismételd meg neki óhajomat, hogy itt építse fel Isten házát, amint azt általad kértem".
