Kérdés: a férfi és nő valóban harcol-e a gonosz ellen, vagy ellenkezőleg, együttműködik vele?
G. K. Chesterton (1874–1936): Anglikán író, irodalom kritikus, újságíró, közgazdasági, politikai és társadalom elemző, szónok, humo-rista és költő. Élete során egyre inkább azonosult a katolikus szelle-miséggel, elhatárolódva a protestáns individualista szemlélettől. 1922-ben lépett a Katolikus Egyházba. A végső ok saját szavaival, ez volt: „hogy megszabaduljak bűneimtől”. Illetve, ahogy, az áttérését elfogadó bencés Rice atya mondta: „Az Egyháznak a bűnnel szemben történő eredményes fellépése miatt”. Nem sokkal később felesége is követtte példáját.
„Optimizmusom története valójában inkább egy különös kaland. A jelenkori pesszimizmus legmélyebb szakadékaiban elmerülve a lázadás riadalmát éreztem; el akartam űzni az ördögöt, lerázni a lidércnyomást. De mindaddig, míg csak filozófiai vagy vallási segítség nélkül elmélked-tem, csupán saját magamból merítve gondolataimat, egy kezdetleges misztikus hitet gyártottam magamnak: azt, hogy az élet még a legprimi-tívebb megnyilvánulásaira leegyszerűsítve is eléggé rendkívüli ahhoz, hogy lelkesítő legyen. Minden nagyszerű volt a semmihez képest. Ha a nappal világossága csak álom lenne, még akkor is fényes álom volna, nem pedig rossz éjszakai álom... – Az én lelkiállapotom valóban puritán nagyapáméhoz hasonlított, amikor ő azt mondta: megköszönné Istennek, hogy őt megteremtette, még ha a lelke elkárhoznék is. Így kapcsolódtam a valláshoz a hála vékony szála által.” (Önéletrajz)
„A kívülállók azt hiszik, hogy a megtérő lehajtott fejjel betér valamiféle kis templomba, melynek a belseje – hiedelmeik szerint – úgy van berendezve, mint egy börtön vagy kínzókamra. Ezzel szemben csak annyit tudnak igazán, hogy átment egy ajtón. Azt már nem tudják, hogy nem belső sötétség, hanem nagy világosság fénye felé indult el. Igaz, az utolsó percben a megtértnek gyakran az az érzése, mintha a leprások ablakán nézne keresztül, egy kis hasadékon vagy kanyargós üregen keresztül, de ez a szűk nyílás az oltárhoz vezet. Csak amikor bejutott az Egyházba, akkor fedezi fel, hogy az belülről sokkal hatalmasabb, mint kívülről. Ott van az óriási kupolák alatt (...) minden mai ember számára szokatlan értelemben ejtheti ki ezeket a régi, derűs szavakat: Romanus civis sum, nem rabszolga... Egyedül a Katolikus Egyház kíméli meg az embert attól a lealacsonyító rabszolgaságtól, hogy saját korának gyermeke legyen. Az új vallások sok tekintetben mindig alkalmazkodtak az új körülményekhez; de mikor az oly fontos körülmények – egy-egy század leforgása alatt – megváltoztak, ezek a szempontok csaknem jelentéktelenné váltak... Amikor az új vallás az (új szempontok szerint) egyetlen szántóföldjét vadzabbal vetette be – melyet persze messzire hord a szél –, a földjük terméketlenné vált. A katolikus Egyháznak ellenben gazdag választéka van a hagyományok kincseiből; válogathat a századok között, és az egyik korszakkal megválthat egy másikat. Hivatkozhat a régi világra, hogy helyreállítsa az újnak az egyensúlyát... – Az Egyház megőrizte a hagyományt egy olyan korban, amely ostobán elutasította és megvetette azt. Ennek viszont egyszerűen az az oka, hogy az Egyház mindig magára marad annak a védelmezésében, amit pillanatnyilag (divat szerint) megvetnek. Ma már az értelem egyetlen XX. századi bajnokaként lép fel, mint ahogy a XIX. században a hagyomány egyetlen bajnoka volt... Az összes irracionális filozófia között a mienk, racionális filozófia marad... Katolikussá válni nem a gondolkodás abbahagyását jelenti, hanem azt, hogy megtanuljunk gondolkodni. Az áttért katolikusnak először van kiindulópontja, hogy helyesen és komolyan gondolkozzék. Először van módszere ahhoz, hogy bármely kérdés igazságát próbára tegye... Amit jelenleg szabadgondolkodásnak neveznek, azt némelyek nagyra értékelik, nem azért, mert ez a szabad gondolkodás, hanem mert megszabadulás a gondolkodástól, a gondolkodás szabad távolléte... Bizonyos emberek, különösen a fiatalok közül, felhagynak a katolicizmus gyakorlatával, de egyikük sem a protestantizmus kedvéért. 
Gyakorlatilag valamennyien a pogányságért hagyják el. Dolgokért, nem elméletekért hagyják el; és ha vannak elméleteik, azok néha futurista elméletek, de valójában sohasem a protestantizmus teológiai elméletei. Nem azt mondom, hogy a sörért és a tekebábukért hagyják el a katolicizmust, mert a katolicizmus sohasem vette el a kedvet ezektől az intézményektől, ahogy azt néha a protestantizmus tette. Azért hagyják el, hogy vígan éljenek... Tudom, az öreg racionalisták azt hangoztatják, hogy értelmük akadályozza meg a hithez való visszatérésüket, de ez nem igaz: ez már nem az értelem, hanem inkább a szenvedély... Ők úgy érzik – nem ok nélkül –: az a tény, hogy elkötelezik magukat a katolicizmussal szemben, felelősségvállalást jelent, mely állandóan zablaként működik.” (A katolikus Egyház és a megtérés)
„Harc kezdődött... Sötétség és fény... Milyen lesz a befejezés?” (Utolsó szavai) Forrás:
