A Hajnal Szép Sugara

298. Ne próbáljuk Istent a mi szűk határaink közé szorítani: olyan volna ez, mintha az óceánt akarnók egy kagylóba gyűjteni. Jegyezzük meg Szt. Ágoston szavait: „Isten benned lakik, de azért, hogy téged magában tartson.”
299. Az Úr kérése, hogy: „Szeress engem!” elcsüggesztő, de ha úgy mondja; „amint Én szeretlek téged!” – ezzel a soha el nem érhető 'aminttal' – bizony, ezerszerte kínosabb!
300. „Aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem.” (Jn 15,5)
301. Az isteni meghittség öröme, élvezhetetlenné teszi az önző élvezeteket. „Aki egyszer bensőjében megtapasztalta a Te édességedet ó Istenem, mindaddig keserűségben kénytelen élni, míg ismét nem élvez téged”. (Szalézi Szent Ferenc)
302. Szívedbe zárhatsz ezernyi semmiséget, sőt azt is hiheted, hogy megtelt. Pedig szíved mindaddig üres marad, míg be nem tölti a Végtelen!
303. Ha sikeres életre vágysz, múltadat helyezd Isten kezébe, bízd Rá a jövődet és figyelmesen éld minden pillanatodat. (M. Quoist)
304. Az önmegtagadás nélkülözhetetlen. Ha ezt egyszer végleg beláttuk, s ellenállhatatlan vágy hajt bennünket az önmegtagadó élet után, mert szeretnénk igazi Krisztus-követőkké lenni (...). Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az önmegtagadás kétféle: külső és belső önmegtagadás. A kettőt szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól, s a belsőt messze a külső fölött állónak vallanunk anélkül, hogy ez utóbbi értékét a legkisebb mértékben is csökkenteni akarnánk. A külső önmegtagadás tárgya: a külső érzékek- a látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás érzékszervei; a belsőé: a szenvedélyek, vágyak, hajlamok, sőt a fantázia, az emlékezet, és mindenekfölött a két nagyszerű lelki tehetség: az értelem és az akarat. Szóval az egész „Én”, az egész „ember”, végig az egész vonalon, a szüntelen önmegtagadásnak kemény gyeplője, férfias kormánya alatt.
Micsoda perspektíva, mily hallatlanul lenyűgöző távlat nyílik meg a haladni akaró lélek számára a Krisztus-követés „korinthusi versenyében!” A szemfékezésen kezdve, végig – kivétel nélkül – az összes külső és belső érzékeken, el egészen az értelmi meggyőződés kerékbetöréséig, mily harc, mily rettentő háború, és mily fölséges győzelem kilátásban!... Mert hiszen a leghatalmasabb ellenségről van szó. Nem a világról, nem az ördögről, hanem még ezeknél is makacsabbról. A legveszedelmesebbről, a házi ellenségről: önmagunkról. Mi magunk vagyunk önmagunknak legnagyobb ellenségei. A saját „ÉN-ünk” az, amely bennünket el akar ejteni, s talán már rég áldozatai is vagyunk. Győzd le tehát magadat!
De hogyan?! Ha nem ismered önmagadat, tehát az ellenfeledet; ha nem vagy tisztában az ellenség számával (a szemed, a füled, stb. az egész belsőd, a botorkáló, gőgös értelmed és a romlott akaratod) terepével, szándékaival, fékezhetetlen érvényesülési hajlamaival, kíméletlen, zsarnoki természetével, ha kell: édes, hízelgő fondorlataival, mily végzetes baj származik ebből; hát még akkor, ha nem is látnál benne ellenséget, hanem mindvégig rabszolgája maradnál! A felső ember az alsónak, a lélek a testnek, az angyal az ördögnek! A lelkünkben tomboló gigászi küzdelemnél mily könnyen elszámíthatjuk magunkat, mily hamar tévedhetünk s hadvezéri műveleteinket mennyire helytelen irányba terelhetjük, ha szakképzettségünk gyenge, elméleti áttekintésünk zavaros, és főként, ha gyakorlati tudásunk minimális. (Marton Marcell OCD)