A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA
A II. Világháború előtti vallási zsebkönyvek közt keresgélve nagyszerű remekművekre akadhatunk, melyek bár mitsem vesztettek aktualitásukból, mégis alig olvasottak. E szomorú tény nem annyira a fellelhető kevés példánynak, mint inkább kevéssé gördülékeny nyelvezetüknek tudható be. Ez késztetett bennünket arra, hogy egyesekből a legszebb tanításokat újra közkinccsé tegyük! Összeállításunk meghatározó ötletét Raoul Plus SJ 'Élet Istennel' c. (1941) írása képezi, melyből gondolatokat válogattunk és ezt máshonnan vett idézetekkel bővítve, a mai kifejezésmód szerint eggyé stilizáltuk. Az így összeállt gyűjteményes 'Kisírka' továbbgondolásra késztető pontjait olvasgatva, óhatatlanul felmerülhet a kérdés; miként is lehetséges, hogy az olykor bennünk is megfogalmazódott hasonló – kegyelem ihlette – gondolatok, látható, életjobbító hatások nélkül maradtak? Ám felmerülhet az is, hogy ezúttal végre megérintenek-e majd bennünket?
Szándékunk tehát kézenfekvő, hogy ezen összeállításunkkal a fentiek megvalósulását kívánjuk elősegíteni! Reményünk, hogy a bölcs és ihlető szavak igazsága, valóban képes megérinteni a tisztelt Olvasó lelkét, s elindít valami igazi, benső megújulást!
– Adja Isten!
BEVEZETÉS
Hitünk tanítja, hogy Isten szoros kapcsolatot tart velünk megszentelő kegyelmei által. Ezt a hittételt sokan próbálják figyelmen kívül hagyni, de azok közül is akik elfogadják, többnyire nem ismerik e hittitok mélységes gazdagságát. Általánosságban elmondható, hogy ez a hitigazság kihasználatlan, nem eléggé megértett, holott valamennyi között a leggazdagabb, a legfontosabb és kimeríthetetlenül termékeny.
Azok általában, akik a megszentelő kegyelem fönséges tanításával ismerkednek – és ezzel élni is kívánnának –, a nehézséget nem a feltárt titok „felfoghatatlanságában” találják. Inkább abban, hogy a hétköznapi életükre túl magasztosnak vélik, ezért alkalmazhatatlannak tartják. Nem vitás, hogy ajánlatos többször is belemélyedniük e tanításba, mert sokszor csak a csendes szemlélődés teszi fogékonnyá a lelket. Mert például, ha verőfényes napvilágról lépünk be egy barlangba, csak hosszas szemlélődés után fedezhetjük fel csodás cseppkőoszlopait, miután a szemünk már megszokta az árkádok félhomályát. És így van a lélek is! Legjobban azáltal szoktathatjuk az elmélyülésre, ha egy-egy igét vagy tiszta gondolatot sugallunk neki. Ennek gyakorlata – az imádságos összeszedettség –, amely megszüntetheti a lélek szokott szétszórtságát. (folyt.)
