A küzdelmek éjszakája (folytatás)
A küzdelem azonban korántsem ért véget. Sárika szorongott a közösségektől. Három éves elmúlt, amikor megpróbáltuk az óvodát – Sia, nem helyeselte és neki lett igaza.
Négy napot töltött el ott, de nem bírta. Szorongásai voltak, bele betegedett. Azonnal kivettem. A Szabadsághegyen megvizsgálták, az ottani pszichológus letiltott minden ilyen jellegű próbálkozást. Gondos anyai felügyeletet ajánlottak.
Elmúlt négy éves, sajnos nyálkahártya gyulladása miatt kórházba került kivizsgálásra. Én nem akartam, de az egész család így látta fontosnak.
Szegény kicsi nem bírta a távollétet, sokat sírt, megszidták érte, keményen bántak vele. Hiába mondtam el születésének előzményeit, következményeit, mit sem törődtek vele. Sőt, be sem engedtek hozzá akkor, amikor látogatás volt, május 1-én.
Azt mondta a nővér, hogy nincs látogatás. Kicsikém látta, hogy jönnek-mennek az anyukák és mi sehol. Járt körbe a látogatók között, keresve bennünket, szólongatva „mama, papa” és sírt. A szülők mesélték el, amikor másnap bementünk. Ekkor már félrebeszélt.
A karomba kaptam és mondtam, hogy azonnal hazahozzuk, de vasárnap lévén nem volt ott az ő orvosa. Nem akarták elengedni, zárójelentés hiányában, várjuk meg a másnapot – én azonban hajthatatlan voltam.
– Ezt nem fogjuk tűrni, ahogyan bántak ezzel a kicsi gyermekkel! Kérem az ügyeletes orvost!
Nagy nehezen előkerítették, vagy egy órát vártunk rá, de nem akarta elengedni a kezelőorvos beleegyezése nélkül. Közölték, hogy innen nem lehet csak úgy kivinni.
– Akár engedik, akár nem, én most azonnal kiviszem innen a kislányomat! Ha kell, rendőrt is hívok! Mit képzelnek?! Csak nem gondolják, hogy akár egy órára is itt hagyom?? – remegtem a dühtől.
Dénes is ezt hajtogatta és keresztmamája is, aki velünk jött látogatni.
– Szeretném látni – mondtam – ki akadályozhat meg abban, hogy a saját gyermekemet hazavigyem?!
Végül az ügyeletes orvos aláíratta velem a papírt, hogy saját felelősségemre viszem haza a kicsit. Úgy éreztem, hogy ha megállítanak, nekik megyek. Karomon volt Sárika és szorosan magamhoz ölelve vittem ki a kórház kapuján.
A gyerek nyakamba kapaszkodott. Nem volt teljesen magánál, össze-vissza beszélt. Sia azonnal kijött és mondta: „ezzel a gyerekkel ilyesmit soha többé nem szabad tenni!” Sára ezután nem akart kijönni az ágyból, magára húzta egészen a takaróját és hallgatott.
Végül bábozás alatt jöttek elő az emlékei, hogy mit tettek vele a kórházban. Kiderült, hogy kísérleteztek.
A Szabadság hegyen annyira felháborodtak, hogy jelentést írtak erről a felettes szerveknek.
Egy teljes hét kellett ahhoz, hogy a kicsi feloldódjon, ismét játsszon és mosolyogjon. Próbálkoztam gyerektornára íratni, de kifutott onnan, nem bírta.
5 éves elmúlt, amikor iskola előkészítőbe kezdtük járatni, de nem akart iskolába menni. Pedig azonnal lett egy aranyos barátnője, akivel a mai napig is jóban van. (folyt.köv!)
