A császárműtét (folytatás)
.jpg)
Bejött az orvosnőm és leült az ágy mellé egy székre. Megfogta a kezemet és elmesélte mi történt:
– Klára, el kell mondanom mindent. Őszinte leszek magával. A baba alul feküdt, felül volt a méhlepény. Szegényke az egész terhesség alatt oxigénhiányban volt. Ha maga nem szól nekünk és nem figyelmeztet, mindketten meghaltak volna. Maga segítette világra ezt a babát. Az utolsó pillanat volt. Mert amikor felnyitottuk, minden tiszta vérben ázott. A kis Sára már egészen elvérzett, a klinikai halálból kellett visszahoznunk. Teljes vért kapott, magának sem volt sok hátra. Belső vérzése volt. Ezért maga is kapott transzfúziót. Az előző császárműtét hegesedései következtében a méhfal két oldalt megrepedt és így el kellett a méhét távolítanunk. Kérem kedves Klári a megértését, nem tehettünk mást. Azért valamivel biztathatom: Ha nem itt szül nálunk, Sára baba nem élte volna túl, mert a klinikai halál állapotából csak mi voltunk képesek visszahozni, mert csak itt nekünk van ilyen készülékünk. Ha máshol szül, a gépet oda kellett volna szállítani, de arra már nem lett volna idő.
Itt másodperceken múlott minden. Sajnos azonban a kicsi agyvérzést is kapott. Klárika, mit érez, megmarad a kis Sára? – és figyelmesen nézett rám.
Meglepődtem. Ő kérdez engem? Azonnal kész voltam a válasszal:
– Igen, megmarad! Hiszem, hogyha Isten megmentette, most már meg is fogja tartani.
Valamilyen nagy nyugalom, béke öntötte el egész bensőmet. Majd én is kérdeztem valamit:
– Mi történt a műtét közben? Felébredtem, az valami szörnyű volt – és elmeséltem mit éltem át.
– Sajnos ilyen előfordulhat egy ennyire váratlan helyzetben. Amikor felnyitottuk, azonnal át kellett volna állnunk a gépi altatásra, de mindnyájan meg voltunk rémülve, és így az átállás késve történt meg. Mindenki a babára koncentrált és vele törődött. Ne haragudjon! – mondta sajnálkozón.
Biztosítottam afelől, hogy nem haragszom semmiért és megértem.
Kiderült az is, hogy pontosan „fogta” gondolataimat a műtét előtt és én is az övét. Ezt átbeszéltük utólag, ami az orvosnőmet nagyon meglepte. Ő nem tudott hinni Istenben, materialistának vallotta magát és mindez számára nagy tapasztalat volt.
Egészen kimerültem. Erős fájdalmaim voltak, mozdulni se igen bírtam. Megjelent férjem az ajtóban, igyekeztem mosolyogni.
Mint megtudtam, tőle is vért kértek Sárának, de a más vércsoport miatt nem adhatott.
Szegény, amikor bejött és találkozott az orvosnővel és meghallotta mi történt, rosszul lett. Még az sem vigasztalta, hogy rólam kiváló véleményt hallott:
– Uram, én ilyen asszonnyal még soha nem találkoztam. Gratulálok a feleségéhez! – mondta neki az orvosnőm.
Másnap bejöttek Bencével együtt. Kisfiam sápadt volt, elsírta magát és óvatosan rám borult. Jó volt látni őt, őket. Lelket kellett öntenem beléjük, hogy most már rendben lesz minden, ne féljenek.
Vajon rendben lesz? Egyre csak kérdezgették az orvosok. Megmarad-e és ép lesz-e, kérdezgették a látogatók.
Végig oxigénhiány – klinikai halál – elvérzés az utolsó cseppig – agyvérzés – Mi jöhet még ezután? (folyt.köv!)
