3. A császárműtét
.jpg)
„Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem” /Zsoltár 23,4/
Amikor felfektettek a műtőasztalra, felemeltem a fejemet. Az orvosnő beöltözve állt szemben velem. Csak a szeme látszott ki a maszkból. Hangtalanul ezt a gondolatot küldtem felé:
Kérem, ha nem sikerül, ne tegyen magának szemrehányást. Ő is erősen szemembe nézett és éreztem gondolatát:
– Ha nem sikerül, kérem, ne haragudjon rám!
Ezután hátratettem fejemet és felfelé néztem. Bal felől egy kegyetlen, gonosz szempárt láttam meg, homályos volt, de ijesztő. Ettől megriadtam. Rögtön tudtam, mit kell tennem: "Atyám, Te rendelkezz felettünk! Jézus, küld el ezt innen. Bármit vállalok, de ezt nem! Mindenben legyen a Te akaratod szerint"
Elmondtam a Miatyánkot és kértem Máriát, Isten Anyját – eközben eltűnt a gonosz szempár. Felnéztem, fejem fölött fényességet láttam... – de akkor már beadták a vénás injekciót. Számoltam. Elaludtam...
Hirtelen ébredtem fel. A fájdalom oly heves volt és olyan borzalmas, hogy azt hittem, belehalok, mert ezt nem lehet kibírni. A hasamat vagdalták. „Jézusom!” – akartam kiáltani, de hang nem jött ki a torkomon –, „belehalok, Istenem mi ez, a harctéren a katonák, a hasukat szabdalják, Krisztus a kereszten...” ez szörnyű! – kavarogtak a gondolataim.
És meghallottam amint rémülten mondják:
– Kislány, meghalt, meghalt!
Elájulhattam, mert ezután már semmire nem emlékeztem.
Az ágyban tértem magamhoz, a kórteremben voltam. Egész testemben rázott a hideg, de ez nem volt természetes hidegrázás. Görcsös rázkódás volt, próbáltam kezemet magam mellé szorítani, de nem bírtam. A hasam fájt a rázkódástól, és valami zsák nyomta. Egyetlen szót se bírtam szólni a szörnyűséges görcsös hidegrázás miatt. A levegővételért iszonyúan meg kellett küzdenem.
Takarót dobtak rám. Ez azonban nem enyhített semmit. Sokáig rázkódott az ágy is velem, míg aztán egyszer vége lett. Majd bejött a stáb. A gúnyos ajkú adjunktus odalépett hozzám, gyengéden megfogta a kezemet:
– Jaj de derék asszonyka ez. Nem is tudják, milyen derék asszonyka! – dicsérő szavait ismételgette.
Végre meg tudtam szólalni és megkérdeztem:
– Mi van a gyermekemmel?
Nem válaszolt senki. Újra megkérdeztem, de ekkor sem kaptam választ, somfordáltak kifelé. Szívem majd kiugrott és felkiáltottam, ahogyan bírtam. Ekkor megfordult az egyik orvos és ennyit szólt: Kislány…
– Azt tudom! De mi van vele, él? – kérdeztem kétségbeesve.
– Még nem tudjuk! – És kimentek. 
Lehunytam a szemem. Akkor azt hittem, elvérzek. Megfogtam az ágy szélét és reszkettem.
Ám mégis, egy kis idő múlva – hogyan és miért –, de újra hittem. Maradék erőmmel hittem, hogy megmarad.
Eszembe jutott régi szép-álmom a hídon kisfiammal, a távolban a kislány. Élnie kell! Láttam őt! (folyt.köv!)
