2. A hordozás
Menyasszony koromban egy csodálatos álmot láttam: hídon sétáltam át, a nap ragyogóan sütött, nyárias idő volt. Kézenfogva vezettem egy kicsi fiút, haja szőke volt, bőre fehér, szemei k ékek, oly szép volt és oly kedves – tudtam, hogy ő az én kisfiam. Boldogan mentem vele. A távolba nézve megláttam a levegőben egy kicsi lányt, vékonyka volt, haja barna, arcát nem tudtam kivenni, mert túl messze volt.
Férjhezmenetelem után szinte azonnal állapotos lettem. Biztosan tudtam, hogy kisfiam lesz, az a szép és kedves gyermek, akit a hídon vezettem.
Szívbetegségem miatt császárműtéttel szültem meg őt. A műtét után nehezen jöttem rendbe, s az orvosok nem ajánlottak több gyermeket. Mivelhogy férjem is szívbeteg volt, nem mertünk próbálkozni – , de nem szedtem fogamzásgátlókat.
Bence testvérke után vágyódott és nekem fájt a szívem, hogy kérését és szívünk vágyait nem tudjuk teljesíteni. Azokban az években el sem tudtam képzelni, hogy kisfiamhoz hasonló jó, szép, drága gyermek születhet, s hogy szeretetemet képes leszek megosztani egy másik gyermekkel is.
1979 nyarán rosszul lettem, éppen tervezett nyaralásunk előtt. A nőgyógyász azt mondta, nincsen baj, csak valamiféle rendellenesség; erős gyógyszert írt fel. A Balatonra utaztunk Füredre, remélve, hogy elmúlik. Ott azonban mintegy hullámszerűen erősödtek a hányingerek, semmilyen szagot nem bírtam elviselni, minden kijött belőlem bármit ettem vagy ittam és már alig bírtam járni. Májgyulladásra gyanakodtak. Kollégákkal együtt nyaraltunk, úgy vittek egyik rendelőből a másikba, de sehol nem tudtak mondani semmit, míg végül elkerültem a nőgyógyászhoz. A főorvos kedvesen fogadott, majd a vizsgálat után közölte:
– Asszonyom, ön terhes, de még van ideje elvetetni! Ajánlom, tegye meg mielőbb. Sajnos terhességi vészes hányásaival kórházba kell vitetnem, a magzat el fog halni és a maga élete is veszélyben van. Ha így folytatódik…nézze, én kardiológus vagyok. Az ön szíve beteg, asszonyom. Nem ajánlom a magzat kihordását.
– De főorvos úr, hiszek Istenben. Megtartom a gyermekemet, bármi történik is. – mondtam neki kissé rémülten.
Ő kezét nyújtotta, lesegített, majd megbecsüléssel hangjában ezt mondta:
– Minden segítséget megadok önnek! Ha így döntött, naponta adatok injekciót magának, hogy a hányások megszűnjenek.
Ezt követően a két hét nyaralásunk alatt naponta vittek injekcióra. Nem sokat bírtam fent lenni, de a hányások lassan megszűntek, így kissé erőre kaptam.
Hazatérve elmentem az orvoshoz, aki azonnal ki akart írni, mint veszélyeztetett terhest. Akkoriban egy iskolaigazgató mellett dolgoztam és a tanév kezdetén nem akartam főnökömet azonnal otthagyni. Őszintén feltártam előtte, hogy állapotos vagyok, haza kell mennem és sokat kell pihennem, de amíg nem talál helyettem valakit, kitartok. Leültetett és nagyon komolyan lelkemre kezdett beszélni: ne szüljem meg ezt a babát, gondoljak a kisfiamra, itt marad majd anya nélkül, férjem feleség nélkül.
Akkor még kommunizmusban éltünk, jóllehet már a vége felé járva inkább az utóhatásait nyögtük. Egy középiskolában nehéz volt Istenről beszélni, én mégis megtettem. Bevallottam hitemet és kereken megmondtam, a gyermeket vállalni fogom. Hiszem, hogy Isten akarata szerint történik minden s azt is, hogy Ő majd segít. Vitatkozni kezdtünk, főnököm ráállt az én síkomra és azzal érvelt, hogy: „ezt magától Isten sem akarja, mert ez öngyilkosság”. Próbált meggyőzni – mégis, végül tisztelettel váltunk meg egymástól.
Apám felesége olyannyira féltékeny volt rám, hogy elzárta előlem apámat, találkozásaink ritkák és rövidek voltak. Édesanyám betegen – testvérem nem volt. Apai nagymamám élt még, de vidéken, 80 év fölötti korban. Anyám rémülten kérlelt, ha meghalok, nem bírja ki nélkülem, apám rettenthetetlen módon harcolt „ostobaságom és vakhitem” ellen. Anyósomék szintúgy: mit akarunk mi szívbetegen? Mi lesz Bencével és az ő fiukkal?
Végre a nagymama és férjem keresztmamája megértéssel fogadták a hírt és ez jólesett. 
Férjem Dénes természetesen mellettem állt, bár nagyon aggódott – szeretett kisfiam „felnőtt” módon viselte a tudatot, hogy édesanyja életveszélyben van, titkolni sem lehetett. Tíz éves volt; de segítő, jó szívével olyan volt nekem, mint egy bátor védelmező kis harcos. (folyt. köv!)
