Álmok (folytatás)
Másnap, szeptember 9-re virradóan nagymama jelent meg álmomban. Ismét holtfáradtan zuhantam ágyba, és hirtelen újra a régi-hazámban, a régi-otthonban találtam magam.
A konyhában nagymama állt, fiatal volt és szép, gyönyörű öltözékben, ezüst medálos láncokkal a nyakában. Boldogan, hogy láthatom, megöleltem, megcsókoltam, ő mosolygott.
Megkérdeztem tőle:
− Nagymama, mi történt veled, amikor meghaltál?
Meglepődve tekintett rám:
− Én nem haltam meg! – válaszolta enyhe megütközéssel hangjában.
Zavarba jöttem és korrigáltam szavaimat:
− Jó, akkor amikor eltávoztál?
− Egy kórházszerű szanatóriumban voltam. Pihentem, és gyógyultam.
− Drága nagymama, te beteg voltál és én nem látogattalak meg?! − kiáltottam.
− De kislányom, ne beszélj butaságot, hogyan látogathattál volna meg?
− És nagypapa? Vele mi történt, amikor eltávozott?
− Ő is ilyen szanatóriumban pihent és gyógyult.
Olyan érzésem volt, mintha nagymama azt akarta volna mondani, hogy angyalok kezelték és segítettek neki, gyógyították lelkének fájdalmas sebeit, mert szüksége volt rá ahhoz, hogy utána jól láthassa magát, felismerhesse és megbánhassa mit tett rosszul.
Bensőmben pontosan tudtam, hogy miről van szó, hogy a lélek csak úgy állhat teljesen Isten elé, amikor már tisztán látja önmagát. Amikor őszintén bocsánatot kérhet Tőle azokért, amiket nem tett jól, vagy amiket elmulasztott földi élete során. A felismeréshez azonban szükséges a lélek gyógyulása. Gyógyulása a fájdalmas emlékekből. Máskülönben csak homályosan képes látnia önmagát.
Isten a Tükör. Belenézünk és mi ítéljük meg saját magunkat, Ő csak hozzásegít a felismeréshez, hogy rátaláljunk végtelen szeretetére. Ezért a léleknek meg kell tisztulnia. Isten szeretetét, világosságát csak tiszta szívvel vagyunk képesek elviselni. Amikor szemünk rossz, szinte fáj a napfénybe kimenni. Így vagyunk lelkünkkel is.
− És most hol vagy? – kérdeztem nagymamát.
− Már jó helyen vagyok. (Éreztem, ha nem is mondta így: a Mennyben van.)
− Nagypapa is? − kérdeztem gyorsan.
− Igen, ő is!
− Együtt vagytok?
− Nem. Nem vagyunk egy helyen, de gyakran találkozunk.
− És te nagymama mit csinálsz? – kedvesen rám mosolygott:
− A meg nem születhetett gyermekek lelkével foglalkozom.
Szíven érintettek szavai, egyben elcsodálkoztam, szokatlan foglalkozás…,de nem kérdeztem tovább. Később ötlött fel bennem, hogy nagymamának egyetlen gyermeke születhetett, az is későn. Ő pedig egész életében sok gyermek után vágyódott, rajongva szerette őket.
Nagymama ezután egy erős kávét főzött nekem, olyan finomat, amilyet életemben soha nem ittam, se előtte, se utána. Majd főzeléket rakott elém, mint egykoron, amikor régi-kedves teraszunkon megebédeltem. Közben láttam, hogy odakint milyen szépen süt a nap. Mondtam nagymamámnak, hogy kimennék a kertbe, és ugye nem haragszik, ha nem segítek elmosogatni. Így válaszolt:
− Menj csak kislányom és pihenj, mert már nincsen sok időd!
Szavait félreértve nyakába ugrottam, és örömmel mondogattam:
− Akkor hamarosan találkozunk édes nagymama, látni foglak, és velem leszel? Ő azonban nem szólt semmit, csak mosolygott. 
Lesiettem a lépcsőkön, élvezve a régi-kert szépségét és hangulatát. Majd felébredtem.
Álmaim, melyek inkább misztikus élményeknek nevezhetők, semmint közönséges álomnak, szívemben égtek. Nem tudtam elfelejteni őket soha. De más álom is járt a fejemben, amikor a Szűzanyát láttam.
Vajon miért jött el hozzám Ő, Isten Anyja és ki volt a gyermek? A kis Jézus talán? Nem úgy nézett ki. Vagy mégis? A kedves gyermekarc komolyan tekintett le rám, és valamennyire édesanyám kiskori képeire emlékeztetett – azonban erre jóval később jöttem rá. AKKOR még talány volt ez – félretettem megfejtését. Gondolataimban vissza-visszatért nagymamával való beszélgetésem, mondatai, kedves, jóságos lénye, vigyázó szavai, gondoskodása. Mindaz, amit néhány válaszán át kaptam Odafentről.
Felmerült bennem: meg fogok halni? Nagymama azért jött, hogy tudassa velem, földi életem véget ér? Akkor miért láttam Őt, a szépségest és a gyermeket? Azonban még ez a végsőkre való rágondolás, ez a kérdő kétség sem űzte el belőlem a boldogságot: láthattam az Istenszülőt és a drága nagymamát. (folyt.köv!)
