Öltsük magunkra a világosság fegyvereit és el ne csüggedjünk: a reményre vagyunk megváltva!
„Spe salvi facti sumus” – reményre vagyunk megváltva, mondja Pál a rómaiaknak és nekünk (Róm 8,24). A „megváltás”, az üdvösség a keresztény hit szerint nem egyszerűen adottság. A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk... (XVI. Benedek pápa 'Spe Salvi' kezdetű enciklikájának bevezető soraiból)
Manapság óhatatlanul csüggedtek és elkeseredettek vagyunk, mert minden téren csalárd és hazug a világ, a magyarsággal szemben azonban különösen. Kívülről és belülről támadnak ellenségeink és sokan, kérdőn tekintünk az égre feledve, hogy számtalan, a maihoz hasonló kilátástalan helyzet volt már akár a mi történelmünkben, de akár a Szentírásban is.
Vajon, mit érezhetett Szent István királyunk, amikor elvesztette hőnszeretett fiát – tudva –, hogy ármány áldozata lett örököse! Őt magát is megpróbálták meggyilkolni, de imádságos, jóságos kisugárzása megtorpantotta merénylőit, akiknek szívszorítón példás kegyességgel bocsátott meg. Szent István királyunk, mégsem lett reményvesztett! A veszélyhelyzetek ellenére, országa jövőjének féltése és máriás hite arra késztette, hogy Isten Szentséges Anyjának ajánlja fel a Magyar Szentkoronát földjeivel és népeivel egyetemben, – államjogilag – Örökös Királynőnkké téve a Boldogasszonyt.
Sajnos testvérnépeink és vezetőik megfeledkeznek ezen égi-földi polgárjogukról, a Kárpátmedence Királynőjéről és bűnt is magukra vállalva, sebezhetővé tették az Isten teremtette egységet. Minden elvárható józanságuk ellenére, szabad prédává tették nem csak a töredék-országot, de saját magukat is, azoknak az alantas erőknek – melyek kezdetektől fogva –, az isteni rend rombolására kárhoztatták magukat és úgy néz ki, más se áll bőszebb szándékukban, mint megsemmisíteni Mária Országát!
Vajon volt-e oka az ószövetségi Jóbnak elkeseredésre, aki nem csak teljes családját és vagyonát vesztette el, és még hajdani barátai gúnyolódásának is ki volt téve! Oka volt, de ő mégis Istenbe vetette bizalmát és jutalma nem maradt el! (Lásd: Jób könyve)
Vajon milyen csalódottságot élhettek meg az Úr Krisztus követői, apostolai, amikor elveszítették, akiről előtte még tudva hitték, hogy a Messiás? Milyen zavarodottság és elkeseredés terhe nyomhatta az emmauszi tanítványok lelkét, amikor egymásközt vigasztalanul érvelgetve mentek hazafelé az úton, amikor még a melléjük szegődött Üdvözítőt sem ismerték fel. Ő megkérdezte tőlük, hogy min keseregnek ennyire? Ők, döbbenten vonták kérdőre: Talán te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, hogy mi is történt ezekben a napokban? Jézus megkérdezte tőlük: Mért micsoda? A két emmauszi ezt felelte: A Názáreti Jézus esete, aki tettekben és szóban hatalmas próféta volt Isten és a nép előtt és akit a főpapok és főembereink átadtak a rómaiaknak, hogy keresztre feszítsék őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Már harmadik napja, hogy ezek történtek és ráadásul még néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok mondták nekik, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz siettek és valóban úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látta senki. Megérkezve a faluhoz, Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, ám útitársai marasztalták: maradjon velünk, mert lemenőben van a nap és már esteledik! Így Jézus, bement a házukba. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik. A két tanítványnak ekkor megnyílt a szeme és felismerték, Ő azonban eltűnt a szemük elől. A vendéglátók így szóltak egymáshoz: 'Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?' És nagy lelkesedésükben, még abban az órában útra keltek vissza Jeruzsálembe, hogy az egybegyűlt tizenegyet és a velük levőket tájékoztassák az Úr feltámadásáról és azt, hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Az Apostolok is megerősítették a jó hírt: 'valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!' (vö Lk 24,14-35)
Példa lehet tehát a mai kereszténységnek és magyarságnak, az emmauszi tanítványok fáradatlan „lángszívűsége” melytől késztetve, bár este lévén visszagyalogoltak a 13 km-re lévő Jeruzsálembe! Nos, ez késztetettség hiányzik a hitében, lelkében elerőtlenedett emberiségből és belőlünk magyarokból is! Ez az a 'benső tűz', a szívek mélyén végbemenő csoda, a reményteljes lelkesedés, mely Jézustól forrásozza hevületét, miként olvasható Lk 12,49-ben: „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a világra, mi mást akarok, minthogy lánggal égjen!” Márk különös kijelentése talán erre utal: „Mindenkit tűzzel sóznak meg.” (9,49) Tegyük hozzá, már aki felismeri az Üdvözítőt és fogékony a kegyelemre! A Szűzanya ígérete szerint, így kell működnie a Szeretetláng kegyelmi hatásának! (folyt)
Kép: Az emmauszi tanítványok
