Erzsébet asszony gyakran váltogatta a lelkivezetőket? 6
»1965 II. 4. csütörtök reggel megkönnyebbülve ébredtem. És az Úr Jézus szólt „Béke neked!” Az Úr szavai nyomán az áhított megnyugvás betért lelkembe. Ez a béke csalhatatlanul erőt adott. Az Úr Jézus újra szólt: „Kislányom nagyon szenvedtél? A világtalan sátán, /mivel/ nem tudott semmi bűnre rávenni, vad dühre ragadta magát. Ki akarta verni fejedből Szent Akaratom melyről tudja, hogy neked kell tovább vinned. Az ádáz küzdelemben szemeid elé vetítettem a két szót 'bebizonyított tények'. A sátán ezt is felhasználta gyötréseinek eszközéül, Én engedtem ezt. Meg kellett szenvedned a bebizonyított tényekért, melyek Istentől valók, a sátán tudja ezt azért rontott úgy rád. A te szenvedéseid érdeme, hogy a bebizonyított tények isteni eredetét Isteni fényességem megvilágítja azok lelkében akik hivatva vannak az ügyet tovább adni. Nagy lesz az ellenzék tábora, de hogy sikerre jusson, még sokat kell szenvedned. Írj csak le mindent kislányom és számolj be lelked helyzetéről gyóntatódnak!”
Az Úr Jézus szavai után A Szent Szűz egyetlen szóval csak ezt mondta: „Kislányom.” Nem lehet leírni amit szavai által velem éreztetett. Az elismerés jutalma mely által kitartás, megnyugvás, bizalom, hit és erő áramlott lelkembe. Amit most írok ezt előbb kellett volna írnom, de csak később akadt a lap kezembe. Most leírom: Ezen nagy testi-lelki szenvedések után igen erőtlen lettem. A lelkemben elszenvedett nagy és heves küzdelem a testi erőmet is igen nagy mértékben igénybe vette, úgyhogy nem bírtam még szentmisére se menni, így a szentáldozástól is meg voltam fosztva. Ez igen fájt nekem. A mellém rendelt nővért kértem meg, hogy hívja el gyóntatómat. Ez február 10-én volt. Nem csak a gyóntatóm jött, de magával hozta az Úr Szent Testét is.
Ez nem várt meglepetés volt /számomra/, melyre gondolni sem mertem. Az én kis lakásomba az Úr Jézus jött /személyesen/. Ó, ez a nagy kegyelem, hisz' már napok óta nem vehettem Őt magamhoz.
Nem voltam /ugyan/ fekvőbeteg, de gyengeségem miatt alig volt jártányi erőm. És mivel az erőm igen nehezen tért vissza, már-már arra gondoltam, hogy ez talán nem is gyengeség, hanem akaraterőm hiánya vagy csökkenése. Minden erőmet összeszedve elmentem adorálni, de alig egy órai imádás után ismét elfogott a belső remegés, alig bírtam haza vánszorogni, így arra a meggyőződésre jutottam, hogy valóban gyenge vagyok.« (III/211-212)
'1965. IX. hó' bejegyzés alatt Erzsébet leírja, hogy az Ügy, Szentatyához való eljuttatása érdekében az Égiek negyven napos böjtöt kértek tőle! Jézus: »„Vigyázz! mert gyóntatód parancsát nem mellőzheted el még Isteni kérésem miatt sem!” Az Úr Jézust bátorkodtam megkérdezni, hogy e kérése nem próbatétel volt-e részemre? „Nem, mert ha gyóntatód nem mellőzi el kérésem, hanem Rám hagyatkozva elfogadta volna – úgy mint te –, az Én közreműködésemmel áldozatvállalásod meghozta volna azt az eredményt mely az Én Isteni terveimben benne volt. Gyóntatód beleegyezése után ugyanis megkapta volna azt a lendítő erőt, hogy minden erejével odahasson, hogy az Ügy a Szentatyához kerüljön! A te áldozatos, szigorú böjtvállalásod sürgette volna állandóan Őt, a további intézkedésre.” Néhány nap után az Úr Jézus ismét az alázatosságról beszélgetett. Soha ne éljek egy pillanatig se alázatosság nélkül. És még sok mindent mondott az alázatossággal kapcsolatban, melyről azt kell írnom, hogy átment elmém tudatába, /miként/ szent akarata és kérése is, mint eleven tűz égett a lelkemben. (Mivel gyóntatóm a negyven napos böjtöt nem engedélyezte, az Ügy csak évekkel később juthatott el a Szentatyához. Későbbi lelkivezetőm 
(Fuhrmann Ernő) első kérésre engedélyezte.
(Fuhrmann Ernő) első kérésre engedélyezte. /Ernő atya/ éveken át foglalkozott lelkem állapotával, mégpedig igen behatóan. Minden pénteken eljött hozzám és csak Rómába való menetelünk előtt néhány nappal tudtam meg, hogy /mint lelkivezető/ éveken keresztül megfigyelés alatt tartott /engem/. Egy napon az Úr így szólt: „Kérd meg lelkivezetődet, /hogy/ engedje meg neked a negyven napos böjtöt kenyéren és vízen!”
Rá másnap, éppen jött az atya és én közöltem vele az Úr Jézus kérését. El voltam ugyanis készülve, hogy ő sem fogja megengedni, /ám/ legnagyobb meglepetésemre ezt a választ adta: 'Kedves lányom, ha az Úr ezt kérte tőled meg kell tenned!' Ez pénteki napon volt, s én a következő hétfői napon meg is kezdtem a szigorú böjtöt. Itt le kell írnom azokat a körülményeket, melyek akkor a családban voltak. Özvegy fiam, (ahol a 3 kisfiú volt) háromévi özvegység után megnősült. /A szerkesztő megjegyzése, hogy ez semmit nem változtatott a nagymamának a három kis unokája iránti felelősségén és munkáján!/ /.../ Fáradtan, pihenni szerettem volna, de nem tehettem meg, újra /folytattam mindent/ a háom kis unokval. Kettőt vittem a bölcsődébe egyet az óvodába. Az Úr Jézus ez időben is betáblázta lelkem, s rendkívüli isteni közléseivel így folytatódott az én nehéz életem. A fiam nagy bánatával együtt a három árvát, 16 éven keresztül /gondoztam/, neveltem, mely évek alatt a fiam is súlyos beteg lett! /Az ifjú asszony elhagyta!/ 8 évig le volt százalékolva, így egyre nehezebb lett az életem. A három eleven fiú és a súlyos beteg apa /mellett/, az Úr Jézus és a Szűzanya állandó kéréseinek és közléseinek is teljes szívemből és erőmből eleget tettem, vállalva minden megaláztatást, gúnyt és megvetést. Megkaptam minden csúnya jelzőt hülyét, bolondot eszelőst, de ebben a nehéz helyzetben csodálatos kegyelmeket és határtalan nagy segítséget is kaptam fizikai munkám végzéséhez. Mikor már a gyermekek 9-10 és 11 évesek lettek az Úr Jézus közölte velem, hogy el kell vinnem a Szeretetlángot a Rómába. Ezt közöltem a lelkiatyámmal, s ő teljes odaadással elfogadta az Úr felszólítását.« (IV/30-31)
»1965 III. 16 án este Jézus szólt s szavai nyomán lelkembe megvilágító derüt árasztott: /.../ „Ha gyóntatódra hagyatkozol ez annyi, mintha Istenre hagyatkoznál! Ha el nem mentél volna gyóntatódhoz, az Istenre hagyatkozó kegyelem működése elgyengült volna lelkedben és ez a gyengülés sok bajnak lett volna okozója! Írd le ezt is és add át gyóntatódnak, hogy ő is egészen tisztán lássa, hogy mi az Én akaratom. Miként te, úgy ő is a teljes Istenre hagyatkozás kegyelméből merítsen erőt arra a nagy feladatra, melyet neki kell felkarolni és tovább adnia. Te pedig ne félj, a megalázódás mindig csak sikert fog hozni a közlések megindításához.”
Most már végképp megnyugodtam. Az Úr megvilágosító szavai eloszlatták kételyeimet és megszüntették a gyötrő kínokat. El tudja-e képzelni valaki is, hogy mit éreztem mikor lelkem előbbi nyomorúságából kiszabadultam? A lelkem könnyű lett és ez a könnyedség szétáradt egész testemben. Az Istenre hagyatkozás kegyelme napokon át kimondhatatlan mértékben működött bennem úgy, hogy az elragadtatás napjait éltem. A földi látókör mind kisebb lett előttem és elhomályosodott mindaz, ami a földhöz kötné életem. Csodálkozva néztem magam köré, hogy hol is vagyok, hiszen a rám bízott munkát elvégeztem, mégis mindaz ami körülöttem történt olyan idegen volt. Néhány nap után ez megszűnt, vagyis tompult bennem Isten közelségének érzete.« (III/214-215)
