Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 2 (1923-tól 1927-ig)
1923. november 8-án, a Gyermeksegélyző Liga Erzsébetet, a svájci Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödni, egy nyolcgyermekes mezőgazdasági gépgyáros családhoz. Itt bár mindent megadtak neki, de édesanyja utáni vágyakozását és hatalmas honvágyát nem sikerült csillapítaniuk. (A mellékelt képek csak illusztrációk!)
Visszahúzódó viselkedését csak fokozta, hogy pajtásai kicsúfolták nyelvtudása hiánya miatt. Ebből következett nagy tanácstalansága; hogy a német és francia nyelvi közegben miként is köszönhetné meg Istennek a nagy jólétet, magyarul!
Egy alkalommal korcsolyázni vitték a befagyott Luzerni tóhoz és egy óvatlan jégbeszakadás következtében boka fölött eltörött a lába. Sajnos a csontja, egészen csekélyke deformációval forrtak össze, ám orvosai a páciens rossz testi-lelki állapota miatt, eltekintettek a korrekciós töréssel való helyrehozástól. (Bár a deformáció csak anatómiailag volt behatárolható, a később bontakozó női hiúságának mégis némi komplexust okozott.)
Minden svájci jólét és kényeztetés ellenére, a kis Liza megszökött, hogy hazatérjen szeretett Édesanyjához. Egy parkőr talált rá a padon összefagyott kislányra. Visszavitte vendéglátóihoz, ám a kirándulásának komoly tüdőgyulladás lett a következménye és bal tüdeje egyharmadát el kellett meszesíteni. Három hónapig kíméletes ápolásra szorult. Svájci tartózkodásának első félévében, Erzsébetke eredeti súlyához képest egyre csak fogyott, ezt követően azonban sikerült felszednie 17 kilót. Így lett a tizenegy éves kislány 38 kg.
(A mellékelt kép csak illusztráció!)
Vendéglátói nagyon megszerették és mindent meg is tettek, hogy hosszabb maradásra bírják, de miután 1924 október végén hírt kaptak édesanyja súlyos betegségéről, fájó szívvel, kénytelenek voltak hazaengedni családjához (melyből már csak Édesanyja és a férjezett nővére, Gizella élt!)
Az elárvult, csontlágyulás- és orbáncban szenvedő Júlia mamát, most már Gizella mellett a „világjárt” 11 éves Liza is ápolta. Anyjuk, még ágynak esetten is próbált megmaradt családjának pénzt keresni, melyhez Párizsba szakadt hajdani barátnője segítette kézimunka megrendelésekkel. Az édesanya, gyönyörűen hímzett monogramokat, toledót, madeirát és richelieu-t, melyet Erzsébet is elsajátított és „pudriékra” való kis gobleineket vart maga is. Júlia mama 1924 november 22-én bekövetkezett halálával, az egész Szántó családból már csak Erzsébet és az akkor már kisgyermekes Gizella éltek! Az anya elvesztése, emberfeletti megpróbáltatás volt Erzsébet számára, mert mint későbbi visszaemlékezésében mesélte: „Annyira, de annyira szerettem Édesanyámat, hogy ha Isten nem lenne, Őt imádtam volna!”
A lelkileg végsőkig megpróbáltatott gyermeket, iskolai tanítónője segítette talpon maradni. A kis árvát, Gizella nővére fogadta magához, fiacskája mellé.
1924. decemberében, svájci „szülei” értesülve a tragédiáról, örökbe akarták fogadni. Levél útján, megbeszéltek egy találkozót Lizával a Gráci vasútállomáson 10 órára. Félreértés folytán, a kislány este tízre érkezett Grácba, természetesen hiába! Egy budapesti házaspár hozta vissza Gizelláékhoz. Balsorsa azonban nem ért véget! 1925-ben elvesztette ezt a nővérét is - utolsó közvetlen családtagját -, akit (írd és mondd) egy leszakadó fali kukoricadaráló sújtott halálra. Az özvegyen maradt férj szíve szó szerint megszakadt és belehalt a fájdalomba! (Együtt temették őket.)
Most már az árván maradt kisfiú (Lacika) és Erzsébet, együtt kerültek nagybátyjukhoz a Paks környéki Vajtára, akinek felesége - Juliska néni -, eredetileg tanítónő volt.
A kislány árva szíve, bár iszonyatosan fájt, de tudta, hogy többé már nem viselkedhet gyermekként. Ügyes kiscselédként szolgálta a családot. A három unokafivére és nagybátyja , olykor igen mostohán bántak vele. Bár volt egy felnőtt unokanővére is, ám az kevéssé törődött vele, egyedül nénje próbálta ügyes pedagógiával, egyengetni a kis bakfis testi-lelki fejlődését. Volt valami egészen különleges Erzsébetben, mely sok embert megragadott, s ezt ő néha kínosnak érezte. Egyre határozottabban fogalmazódott meg, hogy amint felnő, nem marad a zajló világban, hanem a fölséges Istent fogja szolgálni. Azt azonban még ekkor sem tudta, hogy miként lehetséges lehetséges ez!
A Lelki Napló tanúsága szerint, az Úr így inti később Erzsébet asszonyt: „Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. (...) De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz!” (III/145)
A kislány egészen egyedi szemléletét bizonyítja az is, hogy egy alkalommal, amikor a nénje vart neki szoknyát és blúzt, és Liza bár megköszönte ezeket, mégis nekiadta azt egy nagyon szegény iskolatársának. Ez, nyilvánvalóan rosszul eshetett nénjének, de tiszteletben tartotta a kis „fehér holló” döntést, aki legszívesebben egyetlen „glott” köpenyét hordta hosszú ruhaként. (Ezt még édesanyjától kapta!)
Közben a család Pestre költözött, a Teleki-tér környékére. A kislány, amint befejezte a négy elemit, egy gazdasszony-képzőt végzett, melyben főzésre, pénzbeosztásra és társasági viselkedésre kapott oktatást. Figyelemre méltó, hogy a kis bakfissá cseperedő Erzsébet, minden nehezítő körülmény ellenére igen gondos nevelésben részesült Juliska nénje részéről, jóllehet a nagybácsi egyszer még vele is ki akart kezdeni! A nagynéni azzal együtt, hogy férje kicsapongó volt, mégis összegyűjtötte Erzsébetnek a szokás szerinti hímzett, monogramos „stafírungot”, melyet a Nemzeti Bank megőrzőjébe helyezett el. (Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy amikor 1931-ben Erzsébet férje, a házasságot követően kiváltotta. A szükségessé vált fehérítőmosásban sajnos, nyomban tönkrement az egész, kivéve egyetlen darabját, egy hálókabátot, mely sokáig meg volt.)
Az ura mellett sokat síró Juliska nénit egy tavaszi influenza-járvány vitte el 1926-ban. Bár Erzsébet továbbra is szolgált volna a család férfi tagjainak, de nagynénje oltalma nélkül ez veszélyessé vált, különösen, hogy nagybátyjától rettegett, mint az ördögtől! A helyzet még azzal sem oldódott meg, hogy a bácsi nagyhirtelen kivándorolt Amerikába (előtte felajánlotta Erzsébetnek, hogy menjen vele). A „főnök” távozásával persze a többiek, csak felszabadultak és teljesen bizonytalanná tették a 15 éves bakfis helyzetét! (Volt, hogy dühükben kizavartak, s még hideg időben is a „gangon” kellett meghúznom magam – mesélte Erzsébet.) Végül 1927 januárjában egyik pillanatról a másikra, egyetlen szál ruhában, kis batyujával elhagyni „munkaadóit”.
Begyik Tibor (Minden idézet vagy közlés csak a forrás megemlítésével!)
