(Maria Veronika Rinderer OCD írása (Füzetként megjelent magyar nyelven egy szintén kármelita nővér fordításában!)
Szegény József 1
Szent József kétszeres szegénységben élt: egy külső szükségben, és a lélek mély szegénységében.
Abban az időben természetes dolog volt egyszerűen és szerényen élni az egyszerű emberek mindennapos sorsát. De miféle gazdagságot is gyűjthettek volna? Egyszerűségében maga a kis názáreti ház is kifejezője volt a szegénységnek, a szerénységnek, melyet mégis boldogító, nagy megelégedettség és önzetlenség koronázott. József szegénysége nem azért volt értékes, mert kevese volt, hanem mert azzal a kevéssel is beérte, és nem akart a szükségesnél többet. Amije volt, ahhoz nem ragaszkodott. Szegénysége ellenére nagylelkű volt az adományozásban, s önzetlen a rendelkezésre álló eszközök használatában.
A szegénység nem azt jelenti, hogy kevesünk van, hanem azt, hogy semmink ne legyen, ami a szívünk függetlenségét veszélyeztetné. Mily könnyen kívánunk és akarunk magunknak szemrevaló apróságokat – melyek többek a szükségesnél –, aztán nehezen tudunk lemondani róluk. Amint a lemondás fájdalmasan érint, az „én” azonnal elűzi a szegénység igazi szellemét, azt az önkéntes „lemondani akarást”, mely a szegénység erényének kezdetét jelentené, ám az „én” a „szükségesség” fátylával igyekszik azt elfedni. Amíg rendelkezésünkre áll az, amit birtokolunk – legyen az mégoly csekélység is –, nem vagyunk szegények. Mert valójában a mindent odaadás készsége teszi lehetővé azt, hogy Istenben mindent megtaláljunk – és kell –, hogy Ő mindent kitépjen a szívünkből, mindent! Ami aztán a mindennapi élethez valóban szükséges, azzal mindig meg leszünk elégedve, mindig készen arra, hogy odaadjuk. Ha hűségesen őrködünk és az ellenséget nem engedjük belopakodni, sohasem leszünk elégedetlenek, s beérjük azzal a kevéssel, amink van. Ha teljes odaadásban akarunk adni, akkor hálásak leszünk az áldozatért, a lemondásért, és az elégedetlenség sohasem fog tudni gyökeret verni egy hálás szívbe. Az igazi szegénység és nélkülözés szellemének alapja; az önzetlenség.
Szent József napjait ez az önzetlenség, ez az önérdektől való mentesség jellemezte, olyannyira, hogy a szegénységet nem tehernek, hanem érdemszerző boldogságnak érezte. Megízlelte a nincstelenség örömét, mert abból az Istennel való telítettség nyugalmát merítette. A nélkülözés és áldozat szívesen látott vendége volt, egyszerű napjainak boldog megszokásában. Családja körben ez volt önzetlen magatartásának minden kifejeződése. Semmi mást nem akart, mint csendesen és egyszerűen, minden vonatkozásban Jézus és Mária árnyékában maradni.
