(Maria Veronika Rinderer OCD írása (Füzetként megjelent magyar nyelven egy szintén kármelita nővér fordításában!)
Szenvedő József 2
A szerető szív megfeledkezik magáról. Egy vérző szív, az orvos kezében biztonságban érzi magát. De egy olyan szív, amelyet felemésztett a szenvedés, úgy érzi, hogy elhagyta ereje és meg fog halni. Igen, az a szív, amely szenved, a halára készül!
De a szeretetnek, nem ez-e a célja, hogy a „Te”-ben meghaljon? És ha megértjük az utat és a célt, akkor drága gyöngyként ragyog szemünk előtt, szenvedésünk értelme és érdeme, melyet elérni vágyunk.
Ennek az igazságnak csalhatatlan hatalma van, hogy minket kicsinnyé tegyen, (búzaszemként) elpusztítson, hogy a „Te”-ben újjászülethessen. A fájdalom pillanatában világosan érezzük, hogy kezdünk belesüllyedni Isten szívébe. Ekkor erős vágy ébredhet bennünk a szenvedés, a nagy szenvedés iránt, noha érezzük, hogy emberi gyengeségünk nem képes ezt elviselni. De bennünk él, hogy a fájdalom és kereszt által egyre mélyebbre merülhetünk a Szeretet végtelen a tengerébe. Ennek vonzásában minden amit Isten ad – ha mégoly sötét is –, világossággá válik, és minden kereszt örömmé. Egy szenvedő szív ennek az elmerülésnek az útján halad, és valamennyi szerető szív ennek a halálnak egyetlen vágyát hordozza magában. Mert Isten, végtelen szeretetében ajándékozza nekünk az igazgyöngyöt, mivel Ő is egyesülni akar velünk, miután az „én” keresztre lett feszítve. Az, hogy ezzel az igazgyönggyel hogyan kell bánnunk, Ő maga mutatott példát: Minden szenvedés; erő és megváltás lesz, ha abba a megadásba merülünk: „Legyen meg a Te akaratod”.
A kereszt általi szenvedéseinknek csak akkor lesz értelme, ha Krisztusban hordozzuk, csak akkor válik a megváltás részévé, ha a Golgotából fakad. Ha nem Krisztus szenved bennünk, világosan érezhetjük, hogy saját „énünkben” vérzünk el, de nem Isten Szívében; mert öntetszelgéssel táplálva magunkat, elveszítjük erőnket.
Tudnunk kell, hogy magunktól, sem élni, se szenvedni nem tudunk, ha nem Krisztus a szívünk közepe. „Én a kereszt útját jártam, te pedig kövess engem!” – mondhatja az Úr.
Lehet, hogy néha nagyon nehéz a keresztet átölelni és szeretni; a fájdalmak idején még többet kívánni, miként az ínségben és sötétségben nem keresni a fénylő csillagokat. Keserves dolog az, hogy a hidegben és magányban ne vágyakozzunk a nap fénye és melege után; azt tudatosítani magunkban, hogy a magányban és sötétségben Isten jobban szeret minket. Azt megérteni, hogy ki akar üresíteni, hogy teljesen betölthessen minket azért, hogy megváltó szeretetének eszközei lehessünk, embertársaink üdve számára. Mindezt csak a mindennapi kereszthordozásban vagyunk képesek felfogni és megtanulni. Megtanulni minden bajt és ínséget megköszönni, szeretni és a szeretet által legyőzni. Csak így vezethet a szenvedés az Istennel való benső egyesüléshez, miáltal Isten elgondolása megvalósulhat bennünk.
