(Maria Veronika Rinderer OCD írása (Füzetként megjelent magyar nyelven egy szintén kármelita nővér fordításában!)
Elrejtett és alázatos József 2
Kora gyermeksége óta kiválasztott eszköz volt, akit Isten nagy gyengédséggel készített elő életfeladatára. Nem ő választotta Máriát, hogy a Messiás nevelőatyja lehessen, hanem Isten kegyelme vezérelte Máriához. És Ő mindent: az istenszeretetét, erényeit és áldozatosságát, tudatosan a Mennyi Atya árnyékába, szolgálatába állította. Mert hiszen minden, de minden Tőle származott, és József annyira tudatában volt ennek, hogy magától értetődően egészen rábízta magát az Atya szeretetére. Isten kiválasztott bizalmasa, a méltóságban is mindig kicsiny és szerény maradt. Tudatában volt személyes méltatlanságának és tehetetlenségének. Saját semmisége tudatában annyira belemerült Isten nagyságában, hogy minden nehézség nélkül teljesen mások alá rendelte magát, énjét háttérbe szorítva szolgált a legnagyobb szerénységgel. Életének ez az alázatossága ragyog még napjainkban is.
A modern világ nem felejtette-e el, az alázatosság fogalmának megértését? Nem tudják és nem is akarják tudni, hogy ez mit jelent! Ki akar manapság kicsi lenni, eltűnni, mások mögé állni? Kinek van bátorsága Isten kedvéért tehetségét, munkáját, eredményeit elrejteni?
Nézzünk csak saját szívünkbe, megtaláljuk-e ezt az alázatot, ezt a „semmi vagyok”hoz való bátorságot?! Tudatunkban hordozzuk-e, hogy Isten a mi Teremtőnk és minden képességünk és adottságunk forrása? Eredményeinknél mindig előtolakodik az „én”, és igyekszik ügyességünket magunkénak tulajdonítani.
Ám, Isten néha áttöri ezt az önámítást, és megajándékoz minket a világos felismeréssel. Megtapasztalhatjuk a teremtményi semmiséget, a képtelenséget és a tehetetlenséget. Tudatunkba vési, hogy Teremtőjével való kapcsolat nélkül egy teremtmény teljesen erőtlen, és a semmibe zuhannánk, ha az Úr keze meg nem mentene. Valós a kiáltás: „Ments meg Uram, mert elpusztulok!” Ennek tudatán alapszik igazi alázatosságunk, és Isten erre a kiáltásra válaszol kimondhatatlan szeretettel, kitárja karjait, hogy felemelje a teremtményét és hordozza, ha engedi magát hordozni. Végül is Isten akarata ez a tehetetlenség, mert így nyilvánulhat ki az ember számára, az Ő megmentő szeretete.
Ő azt akarja, hogy gyermekei legyünk, Tőle függő gyámoltalan kicsi gyermekei. És minél kisebbek és elesettebbek vagyunk, annál szorosabban ölel karjaiba. Ha ezt igazán megértjük, akkor Kis Szent Terézzel fogjuk mondani: „Kicsi akarok lenni és kicsi maradni, szeretni kicsiségemet és nyomorúságomat, mert akkor biztos vagyok abban, hogy az Úr nem kívánja tőlem, hogy magam járjak, hanem a karjaiban, mint egy felvonóban visz az Atyához!”
Ez az Isten és emberek előtti 'gyermeknek lenni akarás', kiírt szívünkből minden önhittséget, és mélységes bizalommal tölt el az Atya iránt. Így lehet Isten árnyékában élni, magunkat és tetteinek elrejteni benne.
