Részlet, fr. Barsi Balázs OFM: 2001. július 14-16-án a Pécsi Kármelita Nővérek templomában elhangzott triduumából
Olaszországban megbetegszik, már-már úgy érzi, meg fog halni, ám belül, szíve mélyén érzi, hogy dolga van még a földön, hogy a megkezdett utat végig kell járnia:
„Leonfortében belázasodtam. A szolgám úgy vélte, haldoklom, s utolsó utasításaimat kérte. Megadtam őket neki, ahogy akarta, de magamban így szóltam: »Nem fogok meghalni.« Majd megint: »Nem fogok meghalni, mert nem vétkeztem a világosság ellen, nem vétkeztem a világosság ellen.« Soha nem voltam képes rá, hogy pontosan megértsem, mit is akartam mondani akkor. Közel három hétig lábadoztam... majd szolgám kérdésére csak ezt tudtam felelni: »Dolgom van Angliában.«
Tűkön ültem, hogy hazamehessek, hajó hiányában azonban kénytelen voltam Palermóban vesztegelni. Templomokat kezdtem látogatni, s ezek lehűtötték a türelmetlenségemet, bár szertartásokon nem vettem részt.” (Ap 111.)
Ez a titokzatos késztetés, valamint a Mária-szobrokkal, -képekkel teli templomok meghatározó élményként maradtak meg benne.
Megtéréséhez hozzájárult az a titokzatos mély vonzódás, mely kezdettől fogva a római egyházhoz és Máriához fűzte:
„A belém rögzült Rómával szembeni félelmeim, szokásainak értelmem és lelkiismeretem általi elítélése, valamint Oxford és Oriel iránti ragaszkodásom ellenére mégis volt bennem egy titkolt, vágyódó szeretet Róma mint az angol kereszténység édesanyja iránt, s őszinte áhítattal fordultam a Szent Szűz felé, kinek college-ában éltem, kinek oltárát szolgáltam, s kinek szeplőtelen tisztaságáról egyik legelső nyomtatásban megjelent szentbeszédemben elmélkedtem.” (Ap 270.)
A külső-belső hatások számbavétele után most lássuk az értelem munkáját, reflexióit. Tapasztalni fogjuk, hogy azzal együtt, hogy a katolikus egyházat fogadja el az ősegyház teljes foglalataként, oldódik s tűnik el Newman bizalmatlansága a Szent Szűz tisztelete iránt is.
Egy könyv kerül a kezébe Liguori Szent Alfonztól. Megdöbben, amikor látja, hogy a marialatriának (Mária imádásának) nyoma sincs benne. Meggyőződik róla, hogy a katolikusok Mária-tisztelete nem emel akadályt Isten és ember kizárólagos kapcsolata elé.
„Ma teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a katolikus egyház semmiféle alakot, anyagi vagy anyagtalan képzetet, dogmatikus szimbólumot, szertartást, egyetlen szentet, még a Szűzanyát sem engedi a lélek és Teremtője közé lépni. Mindent szemtől szembe, »solus cum solo«, Isten és ember között ragad meg. Csak Isten teremt, csak ő váltott meg, az ő rettenetes szeme előtt halunk meg, s az ő látásában van örök boldogságunk... Az angyalok és szentek iránti áhítat az Örökkévaló közölhetetlen dicsőségét éppoly kevéssé zavarja meg, mint ahogy a barátaink és rokonaink iránt érzett szeretetünk, rokonszenveink sem összeegyeztethetetlenek a Láthatatlannak járó szívből jövő hódolattal, amely valójában nem féltékeny rombolója, hanem megszentelője és fölizzítója minden e világinak.” (Ap 308., 309.)
