Részlet, fr. Barsi Balázs OFM: 2001. július 14-16-án a Pécsi Kármelita Nővérek templomában elhangzott triduumából
John Henry Newmantól anglikán korában igen távol állott a Szent Szűz tisztelete. Protestánsként ő is egyfajta bálványimádásként tartotta számon a katolikusok Mária-kultuszát. Még 1841-ben, négy évvel megtérése előtt is ezt írja egy buzgó katolikusnak: „Attól tartok, fájdalmat fogok Önnek okozni, amikor azt mondom, hogy Önök túlértékelik a mi tanításbeli közeledésünket Önökhöz. Csak megismételni tudom a nyomtatásban már számtalanszor megjelent véleményemet, hogy Mária-tiszteletük és ezzel kapcsolatos szertartásaik a legmélyebb fájdalommal töltenek el. Ezt tényként említem.” (Ap 30.)
Hogyan lehetséges, hogy ugyanezt az embert aggastyán bíborosként élete utolsó hónapjaiban nem is látni másként, mint karosszékében ülve, kezében az elmaradhatatlan rózsafüzérrel?
Csupán racionális belátással sohasem jutott volna el idáig. Bár megtérésében óriási a szerepe értelmének, volt olyan intelligens, hogy belássa: az ember Istennel való kapcsolata mélyebb és egzisztenciálisabb, mint amire az értelem képes. Így ír erről Apológiájában: „Szent Ambrus mondásának erejét nagyon átéreztem: »Úgy tetszett Istennek, hogy nem a logika eszközeivel menti meg népét« – a papírízű logika iránt mindig is ellenszenvvel viseltettem. Engem soha sem a logika hajtott előre, mint ahogy az időjárást sem a barométer higanyszála vezérli. Mindig a konkrét létező érvel, az évek szállnak, s már másként gondolkodom, hogyan lehetséges ez? A teljes személyiség mozog, a papírlogika csak rögzíti a változást. A világ minden logikája kevés lett volna ahhoz, hogy gyorsabb haladásra késztessen Róma felé, mint ahogy történt... A nagy tettekhez idő kell.” (Ap 275-276.)
Kövessük hát nyomon Newman személyiségének mozgását, amely őt abba a házba vezérli, ahol megtalálja a Gyermeket Anyjával, a Szent Szűzzel, majd figyeljük meg, ahogy ezt a rátalálást értelmével is elfogadja.
„Kötelességem megemlíteni az ugyanennek az 1816-os évnek az őszén bennem gyökeret vert másik mély meggyőződést is (csak a nyáron fogalmazta meg az „én és az én Teremtőm” alaptételét) – a ténnyel kapcsolatban nem tévedhetek –: hogy Isten akarata szerint magányos életet kell élnem. Ez a meggyőződés, amely majdnem folyamatosan jelen van bennem azóta is – 1829-ig egyszer-egyszer elbizonytalanodtam, azóta viszont semmilyen kétely nincs bennem – összekapcsolódott a fejemben azzal az elképzeléssel, hogy élethivatásom a cölibátus áldozatát követeli tőlem, akárcsak mondjuk a pogányok között élő misszionárius hivatásától, amely különben több évig vonzott is.” (Ap 73-74.)
