Áldozat, imádság, ez a ti eszközötök!
Böjtölés alatt az ételről való önkéntes lemondást értjük. A kényszerű éhezés önmagában nem böjt (legfeljebb elvállalható és fölajánlható böjtként). A böjtölés, az emberi élet ősi szokása az ünnepléssel ellentétes. (Anton Rotzetter) »Aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség, aki nem vágyakozik az nem virraszt, és aki nem virraszt azt alva fogja találni az érkező Vőlegény. – A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből.« (vö. Anselm Grün: Böjt - test és lélek imája)
Ha körülnézünk a világban, Advent vagy Nagyböjt elején felmerülhet a kérdés, hogy vajon elszunnyadt-e a böjtölés egyházi gyakorlata? Kétségeinknek tápot ad, hogy egyházunk többé-kevésbé eltörölte vagy nagyban enyhítette a böjtöt, mint aszkézist. Ezzel szemben az utóbbi években az orvostudomány és az egyre népszerűbb meditációs mozgalmak, mintha újra fölfedezték volna a böjt szükségességét! Ez nyilvánvalóan fogalmi zavarhoz vezetett!
Ennek leginkább két ismert oka van: egyrészt a testet és a lelket elválasztották egymástól. A gyakorlatból kikopott a lelki indíttatású – az imádságot nyomatékosító – böjtölés, mi több a gonosz elleni harc egyik fegyvere! Jézus is így tanít: "Ez a fajzat nem megy ki másképp, mint imádság és böjt által" (Mk 9,29). 
Ezzel szemben, divatba jött a lelki céloktól mentes böjtölés: a fogyókúra. Nem csoda, ha a szándék-különbözőségek közt elveszett a böjt iránti valódi érzék. Akkor azonban kik és miért böjtölnek manapság, és egyáltalán böjtnek lehet-e nevezni ezeket a lemondásokat? Nos sajnálatosan, igen fordított világban élünk!
Azt látjuk, hogy ott, ahol leginkább elvárhatnánk, az egyházban és azon belül a kolostorokban böjtölnek a legkevésbé! Ezzel szemben a világias célú böjtöket, meg nem is nevezhetjük böjtölésnek, hiszen önsanyargatásukkal, kizárólag a hiúságukat, az egészségüket vagy akár a politikai céljaikat (éhségsztrájk) szolgálják. (Léteznek önhitt hősködők is, akik azért böjtölnek, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy tudnak magukon uralkodni.)
A nemesebb indíttatások közé sorolhatjuk viszont azokat, akik szociális indíttatásból teszik ezt. Lemondanak az evésről, hogy ezáltal másokon segítsenek. Ez utóbbi már agyon közel áll az eredeti krisztusi indíttatáshoz, hiszen megvan a másokért vállalt áldozat jellege!
A jóléti társadalmakban egyre többen böjtölnek, mert felmerül a túltápláltságból adódó elhízás vagy az ebből fakadó aggodalom. Végtére is azok, akik legyintve csak "középkorinak" minősítik a hívő emberek szeretet-áldozatú böjtölését, képesek akár agyon is koplalni magukat puszta divatért, és loholnak az utolérhetetlen topmodellek ideálja után. Ennek az "áldozatosságuknak" aztán rendszerint gyomorfekély vagy más betegség a vége anélkül, hogy egyetlen lelket, vagy akár magukat is megmentették volna a lelki pusztulástól!
Arra a kérdésre, hogy miért is böjtöljön a hívő ember, a választ a Szeretetláng Lelki Naplóban, Jézus adja meg: »Áldozat! Imádság! Ez a ti eszközötök. A cél a megváltó munka sikeres érvényre jutása. Bárcsak felérnétek óhajtásaitokkal az Örök Atya mennyei trónjához! Akkor az eredmény is bőséges lenne.« (II/106)
